Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

élet betyárságra szült. Ezek aztán kapnak rajta, hogy szent formába rejtőzködhessenek, s a tisztesség álorcája alatt végezhessék el útonállásaikat. Ha aztán az ilyenek vehetik bele magukat az egyházi élet szent berkeibe, ügyes forgolódásaikkal hatalomhoz is juthatnak, s szédítéseikkel bizalmat élvezhetnek maguk iránt; nagyhangú, ingerlő, uszító frázisok hangoztatásával, ami az egyszerű, ostoba emberek előtt mindig tetszetős, le tudják fonnyasztani kénes leheletükkel az egyszerű tisztaságban élt, s igaz ügyet szolgált papi elődök jó szívvel, jó szándékkal szórt magvainak minden sarjadását. Azokat pedig az ördög rokkáján eresztett törvény szálaival ügyesen meg tudják fojtani, akikről észreveszik, hogy a szent álarc alatt lapulókat meglátták, nehogy a fondorlatosán cselekvőket leleplezhessék. Barátom, én itt magának nem is tudok szerencsés forgolódást kilátásba helyezni, mert idő előtt megszólalt, s arra már fölriadtak azok, akiknek érdekük a takarózás. A beszédjeiben s beszélgetéseiben is tartózkodjék egyházi vonatkozásban bármi észrevételt tenni, mert itt ólálkodik körülöttünk ez a Dózsa is, akiben egy szemernyit meg nem bízhatunk. Ez fölkapja a szót, s viszi oda, ahol az ilyent csemegének tekintik. Nagyon meg kell nézni az embereket, akik előtt megnyilatkozhatunk. Nincs arra szükség, hogy akárki az ember bensejébe lásson. A papok is fecsegő emberek, még akkor is árthatnak, ha csak ostobaságból adnak túl a szón, amit hallanak, meg aztán másítanak is rajta. A háború is abban a stádiumában van, amikor a katonák is idegesekké lettek, mert az eszese előtt a katasztrófa lehetősége is fölrajzolódik.

— Most már, hogy Bálint is elment barátom, s aztán magára maradt; vigyázzon, s rágja meg a szót, nehogy belékössenek. Uszításra nem vállalkozunk, embertelenséget nem hirdetünk, zavart nem keltünk, de észen járunk, s szigorúan a magunk portáján maradunk. Bálintot a tisztek nagy barátsága, majd még inkább a mások észjárásán való gondolkodás, a betanult prédikációk mind kötötték, s elragadták; de most már, hogy magunkra maradtunk vigyázzunk, hogy sem a hatalommal, sem a lelkiismeretükkel szembe ne kerüljünk. Az egyház vezetősége s az olcsó babérokra vágyódó papok odaadták magukat a háború tüzének gerjesztéséhez, s teli tüdővel szítják, mint a kovácsok fújtatója a szénparazsat a háborúra való hamvadó lelkesedést, amihez az evangélium szellemének semmi köze nincs, de még a magunk fajtájának a veszelődését sem látják ebben az idegen érdekekért folyó titáni küzdelemben a szerencsédének, azért ha már tilalmazok nem lehetünk is, de szívünk szerint szolgáljunk úgy, hogy Istennek is tessék, de az embereknek is szolgáljunk vele. Amikor csak tehetem, majd szolgálok én is, hogy a szándéknak jó formájába besegítsem. Bízom barátom értelmességében s józan ítéletében, mert benseje szerint megismerhettem.

Ezek az esti beszélgetések szinte nap, nap után megismédődtek úgy pár hónapig. Én is beszámoltam mindenről, ami az én lelkem világában is végbement, s ő is minden tűnődésemre jó választ adott. Szinte minden alkonyati sétája után bementem hozzá, amikor rendesen sezlonján végignyújtózkodva várta, hogy alaposan végigmasszírozzam. Kezdtem a fején, szinte gyönyörködve fogtam át kezemmel a gyönyörű lúdtojás szerű szép koponyáját; majd nyakát, vállait, gerincét s lábait, végül karjait s ujjait is. Olyan boldog nyögéssel fogadta mindig a szolgálatomat, amit mindig mélyebb gyermeki ragaszkodással tettem.

Sokszor napközben is megmasszírozgattam, valahányszor csak fáradtságáról panaszkodott, vagy gyöngeségére utalt. A vasárnapi prédikációk után, amikor bementem hozzá, rendesen igen örvendezve fogadott, mert menye s Babyka akkorra már beszámoltak a hallottakról. Néha még ott találtam őket, amikor aztán Nusi néni — mint e szakmához értő — még a hibáimat is megmondta azért, hogy máskor annál jobb legyen. Rendesen a gesztusaim körül találta az igazítanivalót. Sokat gesztikuláltam, s azokat nagyon ideges mozdulatoknak tartotta. Amiket mondtam, azokról mindig szinte rajongással beszélt Szilády előtt.

Egyszer éppen nagyon kedve elleni tanácsot adott Nusi néni, aki a színészi életéből s gyakorlatából bírálta a szónoki mozdulatokat, azt mondja nekem: — Ugyan tiszteletes úr,

116