Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Gyuri bement Mártonhoz, s Szilády kérésére hivatkozva próbált kegyet nyerni a számomra. Marton fölényesen, gúnyosan mosolygott, s hajthatatlan maradt. Azt mondta: — A főtiszteletű úr kígyót melenget. Méltatlan a megbecsülésére. Tehetséget sem látunk benne, az elbizakodottsága pedig határtalan. Örülünk, hogy megszabadulhatunk tőle. Nyugodtan fogadtam, véleménye egyáltalában nem érdekelt. Pápától nem vártam semmit. Bensőmben azt vágytam abban a lelkiállapotomban, hogy ne sikerüljön, valahogy úgy megfáradtam én is. Az éjszakai gyorsvonattal megindultunk Pápára. Ott már bizonyos előkészületek megtörténtek, s biztató ígéreteket kaptam. Az igazgatónak Szabó Aladár pesti lelkész levelét adtam át, aki jótállt értem, s határozottan a tanárokat ítélte el a velem való elbánás miatt. Thury Eteléhez amikor Szilády üzenetével elmentünk, azt boldoggá tettük. Nyomban fogadkozott, hogy okvetlenül föl fognak venni. Azt mondta: — Nem érdekel a pesti tanári kar véleménye olyan emberről, akit a nagy Szilády Áron szeret s értékel. Furcsa, mintha Petőfit nem csapták volna ki? Fölvettek, de mivel az évet ott is lezárták, az alapvizsgára vettek föl, s úgy részesítettek katonai mentességem fönntartásában. Négynapi előkészületem volt a nagy anyag áttekintésére, s mégis a kicsapott s a pesti tanárok által elbuktatott létemre szinte minden előkészület nélkül jeles vizsgát tettem. Ez a különös megbecsülés visszaadta lelkem egyensúlyát, s nem gondoltam tovább semmiféle kalocsai ígéretes megoldásra. Boldogan tértem haza. Baksay Sándor püspök temetésére kiszálltam Kunszent- miklóson azzal a gondolattal, hogy előbb találkozhatom Szilády Áronnal, aki azonban nem vett részt a temetésen. Másnap Gyuri barátommal együtt jelentem meg Sziládynál. Megin- dultan fogadott. — Sokat aggódtam barátom miatt. Örülök, hogy az örvényből megszabadult. Az év elvesztése ne fájjon. Ki tudhatja emberek közt, hogy ez a jól végződött hajsza veszteséggel zárul-e be, vagy nyereséggel? Az bizonyos, hogy a sikeres vizsga után a pesti tanárok alaposan megszégyenültek, mert mindenki szemében világossá vált, hogy elégtelen osztályzatú diák jeles vizsgát nem tehet, s a magaviselet elégtelenje is éppen olyan jeles lehet, mint a másik elégtelen. Gondom lesz rá, hogy az őszi konventi gyűlésen ezt a szégyenletes eljárást az orrukra maszatoljam. Mit aztán valóban meg is tett, s a Konventen egy, a teológiák munkáját ellenőrző bizottságot, ki is küldetett az én esetemre történő hivatkozással. — Amiből az látszik — így mondta el nekem később — hogy a teológiák tanárai maguk felett sem földi, sem mennyei urat nem ösmernek el. Örülök annak is barátom, hogy abban a fölzaklatott, elkeseredett lelkiállapotában a kalocsai érsek hívó szava s nagy biztatást ígérő ölelése nem ragadta meg, mert annak keserves megbánás lett volna a vége. Az olyan lelkiállapot nem alkalmas arra, hogy döntsön az ember a lelki hovatartozása fölött. Ahhoz, hogy az ember a két egyház dogmái közt jól válasszon, mind a két egyház dogmáit jól kell ismernie, s még azok mellett tisztán kell látnia a maga lelki hajlamát is, hogy minek az elhívására van ereje s az értelme, vagy az érzelme uralja-e az egész valóját. Aztán barátom nagy kérdés az is, hogy aki ezt a mi laza egyházfegyelmi életünket már sokallja, hogyan tudná tűrni az igazi szubordinációt? Azt látom barátom, hogy magát a katolikus egyház kimagasló alakjai megragadták, mert beszélgetéseink alkalmával többször tett szellemük iránti hódoló kijelentéseket. Ezzel szemben élesen meglátta máris a mi egyházi életünk sivárságát s a vezéri polcokra fölkapaszkodottak szellemi szegénységét is, akik nagyképű pózolásaikkal s üres frázisaikkal ezekkel a hitvány vaktöltésekkel pufogtatnak. Az újabb idők kegyeskedői iránt sem érez, látom, bizalmat. A bajt abban látom, hogy ezeknek a tapasztalatainak kifejezést is adott, s nem bírja megvárni az ideje elérkezését. Már többször gondoltam is arra, hogy 105
