Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság - Thorma János Múzeum könyvei 34. (Kiskunhalas, 2011)
A kiskunhalasi zsidóság a 18. századtól 2011-ig - Fésüsné Bakos Ágnes: Holocaust Európában. Holocaust Kiskunhalason
A tábor úgynevezett nem tiszta részlegében voltunk, tehát a még nem fertőtlenített helyen. Mozgásunk is korlátozva volt. Egy napon aztán sor került holmijaink fertőtlenítésére; be kellett hordani csomagjainkat egy zárt helyiségbe, ahol szabályszerűen ciánnalfertőtlenítették azokat. A fertőtlenítő épület melletti szemétdombon halomban feküdtek az 5 kilós üres bádogdobozok „ Cyklon B ’’felirattal. Ezután következett a fürdetés. Először a nőket fürdették le, mi pedig közben nagy rettegésben voltunk, hiszen odahaza nap-nap után hallottuk a külföldi rádiókból, hogy sok helyen a csapokból nem melegvíz, hanem gáz jött. Majd később megnyugodva mi is a zuhany alá kerültünk, és újjáéledve hagytuk el a helyiséget. Ekkor áttereltek bennünket a tábor „ tiszta ” részlegébe. Igen elhanyagolt volt. Míg a nem fertőtlenített részen, bár zsúfoltabban, de legalább nyugodtan voltunk, itt a „ tiszta ” helyen nem volt egy percnyi nyugtunk sem, a barakk tele volt poloskával. A poloskánál csak a belső felügyeletet éllátó ukránok voltak gyűlöletesebbek. Ezek a megszállt keleti területekről kerültek Németországba, legnagyobb részük az iín. népi német volt. Belőlük kerültek ki a hírhedt „ Vlassow” divízió katonái is, akik a németek oldalán harcoltak a keleti fronton, vagy a front mögött teljesítettek ún. rendfenntartó munkát, értsd zsidóirtást. Ezen keleti népi németek, vagy a német propagandának bedőlt, született ukrán hazaárulók, mert ilyenekkel is bőven találkoztunk, ránk nézve a legnagyobb veszélyt jelentették. Nap mint nap hajtottak minket, hogy fessükforró kátránnyal a barakkokat. Ez rettenetes munka volt. Ha magunkon hagytuk az egy szálfelsőruhánkat, akkor a hosszú meszelőnyelekről ránk csepegett a forró kátrány, és a ruhán ki nem vehetőfoltokat hagyott. Ha pedig a szabadon hagyott testrészeinkre csepegett a forró massza, súlyos égési sebeket okozott. Egy alkalommal elbújtam egy ilyen kátrányozás elől, de a barakkunk ukránja észrevett. Magánkívül rohant felém. Hiába mondtam neki, hogy nem jól érzem magam, a szögesvégű botjával mellembe szúrt, nagy felhasított sebet ejtve rajta. Természetesen ki kellett mennem kátrány ózni. A második napon, melyet a tiszta részlegben töltöttünk, ismét sorbaállítottak bennünket, és a német táborparancsnokság épülete elé vezettek. Egy női SS katona mindenkiről kartonlapot vettfel, amibe az összes személyi adatainkat be kellett diktálni, és ezt ujjlenyomatunkkal hitelesíteni kellett, mintha súlyos bűnözők lettünk volna. De mi ekkor már „ Schutzhäftlin- gek” (internált, védőőrizetes foglyok) voltunk, és nem emberek. A kartonozás után szabály- szerű ernyőröntgen fényképezést végeztek rajtunk. Mindenki újabb számot kapottfeje fölé a fényképezésnél, és a képet a kartonhoz csatolták. Egyébként itt is voltak, akik beteget jelentettek, ezeket az ukránok egy úgynevezett kórházi barakkba szállították. Kezelést nem kaptak, csak mi jártunk be hozzájuk és igyekeztünk gyógykezelni őket, ennek nagy része azonban csak pszichoterápia volt. Úgy 50-60 személy volt, és szerencsére legtöbbjüknek volt magával hozott gyógyszere. Négy nap után jött a parancs, hogy a barakk lakóit kórházba kell szállítani, és két teherautón vitték ki őket a tábor előtt holtvágányon álló teherkocsiba. A szállításnál mi segédkeztünk és láttam, hogy a tehervagon oldalára krétával egy nagy „A ” betű volt írva. Nagyon valószínű, hogy egyenesen Auschwitzba vitték őket. Több halasi volt köztük, róluk soha többé nem érkezett hír. Még egy kisebb szelekció volt a táborban. A kórház elszállítása utáni napon megjelent a táborban egy nagy teherautó, és felszólították az idősebb zsidókat, vagy akik nem érzik magukat elég erősnek a munkára, készüljenek fel, mert a bécsi zsidó öregek házába viszik őket. Feleségem nagybátyját, Holländer Gyulát sem tudtuk lebeszélni, hogy elmenjen velük. Sohasem hallottunk felőle. 90
