Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság - Thorma János Múzeum könyvei 34. (Kiskunhalas, 2011)
A kiskunhalasi zsidóság a 18. századtól 2011-ig - Fésüsné Bakos Ágnes: Holocaust Európában. Holocaust Kiskunhalason
még nem volt és nem is tanultam kutya orthopediát az egyetemen, de addig könyörgött, míg megsajnáltam. Először megröntgeneztem Remust, látni akartam a törés milyenségét, és hogy mint áll a másik, egészséges combcsont. Ehhez viszonyítva terveztem az esetleges gipszkötés felhelyezését a törött csontra. Remus jól tűrte a vexatúrát, és végül sikerültfeltennem rá egy olyan gipszkötést, amely olyan helyzetben rögzítette a törött csontot, mint amiben az egészséges oldali volt. A kötést a hátára rögzítettem és néhány hét után tökéletesen meggyógyult. Ekkorra már maga harapdálta le a kötést a lábáról. Persze senki sem volt boldogabb mint Elisabeth asszony. Utólag kiderült, hogy mi, halasi zsidók nagyon sokat köszönhettünk a Romulus-Remus esetnek. Sokan nekik köszönhettük az életünket. A német megszállást követő napokban a környéki városokból, meg távolabbról is, így Bajáról, Kalocsáról, Kiskőrösről, Kecskemétről, Nagykőrösről összeszedték a befolyásosabb és még otthon lévő zsidó - főleg az intellektüell - férfiakat korra való tekintet nélkül, és Bácskatopolyára vitték őket az ottani nagy gyűjtőtáborba. Később az internáltak nagyrészét Németországba irányították, ahonnan nem is tértek vissza. Tőlünk Halasról ebben az időben semmiféle internálás nem történt, és ennek oka Romulus és Remus szerencsés esete volt. Én magam láttam - édesapám lakásából - Elisabeth asz- szonyt igen sokszor a szemben lévő Arvay - ház második emeletére egy lakásba menni, ahol a német SS-ekgyülekeztek naponta, és - mint utólag megtudtam - ő volt az egyik informátoruk. Az ő közbenjárásának köszönhettük, hogy Halasról nem történt zsidó internálás ebben az időben. 1944 április elején Elisabeth asszony eljött a rendelőmbe utoljára és azt hittem, hogy orvosi tanácsra van szüksége. Leült velem szemben az íróasztal elé, és szemei tele lettek könnyel. így ültünk percekig szótlanul, amikor szó nélkülfelállt és eltávozott. Ez volt a búcsú tőlem, a háziorvosától. Most már gyorsan peregtek az események. Egyre-másra jöttek a felvidéki gettózás szörnyű hírei. Már nemcsak a „ visszacsatolt ” Felvidékről, hanem a régi Borsod területéről, sőt Debrecenből is. A külföldi rádiók rendszeresen hozták a híreket, és mi dermedten hallgattuk őket. Tudomásunkra jutott a londoni rádióból a varsói gettó szomorú sorsa, a treblinkai, auschwitzi elgázosítások, krematóriumok. Nálunk meg jöttek a megszorító rendeletek. Majd a halasi gettózás, vagy ahogy hivatalosan nevezték az összeköltöztetés. Ennek híre futótűzként terjedt el városunkban, nagy volt a felháborodás. Még aznap este egyre-másra jelent meg lakásomon sok régi ismerősöm, mind szeretett volna segítségünkre lenni. Időközben egyik korlátozó rendelet jött a másik után. Megtiltották, hogy a zsidótörvény rendelkezései alá tartozó egyének elhagyják lakóhelyüket. Sürgős szükség esetén is csak külön hatósági engedéllyel vehették igénybe a vasutat és egyéb járműveket. Maga a gettózás elég súrlódásmentesen ment végbe. ”12 1944. április 16-án miniszterelnöki határozat született a zsidók „összeköltöztetéséről”, vagyis a gettósításról, amelyet rövid időn belül Halasnak is teljesítenie kellett. Kiskunhalas város polgármestere, Dr. Kathona Mihály a gettó területének a Zsinagóga udvarát javasolta, ahol a zsidó iskola és a vallási szertartásokhoz szükséges egyéb létesítmények is megtalálhatók. A halasi képviselőtestület a gettósítás megvalósításáról és a polgármesternek az ez irányban tett javaslatairól 1944. május 15-én tárgyalt. A testület tagjai között nem volt egyetértés a gettó területének pontos meghatározását illetően. Ván Benjámin református lelkész javaslatai között szerepelt, hogy a közegészségügyi ellátás biztosítása és a járványok elkerülése érdekében a zsidó orvosokat ne zárják gettóba, mert „ az sok magyar ember pusztulását okozhatja”. Továbbá kérte, hogy tegyenek különb74
