Bereznai Zsuzsanna - Nagy Czirok László: A hajdani halasi nép humora - Thorma János Múzeum könyvei 33. (Kiskunhalas, 2011)
Bereznai Zsuzsanna: Népi humor Kiskunhalason
Az anekdozázó halasi ember olyan természetes könnyedséggel szólal meg, mint a legízesebb, leggyakorlottabb, „hivatásos” mesemondó. Az elbeszélésekben és a különféle állandósult szókapcsolatokban gyakran akadunk logikai képtelenségekre, melyek erdete a népmeséi nagyotmondásra vezethető vissza: Nyáron jó nádvágó, télen jó arató - mondják a dologkerülő emberről, Megöl, ha több nem lösz! - a pálinkáivás után mondják tréfásan, s tartják a poharat újból, hogy tölthessenek, Akkor fizet, mikor a bíbic a fára száll - azaz soha nem fizet, adós marad örökre, Olyan szőrös, mint a béka - azaz egyáltalán nem olyan, Bika alatt is borjút keres — mondják a szőrszálhasogató emberre. A halasi népi humor egyik legfeltűnőbb sajátossága egy-egy népköltési alkotáson belül - mind a kisepikában, mind a szokásköltészetben—a komikus elemek láncszerű halmozása, fokozása. Különösen kedvelték a hazugságmesék abszurd lódításait: a valótlanság mint racionalitás, valamint a valós és az irracionális dolgok ellentétpárokban való szerepeltetése szintén fokozza a humoros hatást. Ugyanezek a vidám képtelenségek jelennek meg a különféle népi köszöntő versek jókívánságaiban, az abszurd kívánságok szinte láncszerű, vég nélküli halmozása révén. Ezek a ráérősen terjengős versezetek is azt bizonyítják, hogy az emberek annak idején nem sajnálták az időt a kedélyes időtöltéstől, ha meséről, tréfáról volt szó, szinte megállt velük az idő. Mindennek megvolt az évszázadok óta gyakorolt ideje és rendje: az élet mindennapos tevékenységein nem lehetett gyorsítani - szántani, vetni, aratni, az állatokat legeltetni csak egyféleképpen lehetett. Ehhez hasonlóan: beszélgetni, anekdotázni, mesélni is csak egyféleképpen lehetett. Az időhiány, a sietség, a türelmetlenség a XX. század második felének találmánya. A halasi ember jó humorérzékére vall az epikus történetek komikumának frappáns nyelvi érzékeltetése. A szóbeli komikum szerkezetének megvannak a maga törvényszerűségei, s ha az elbeszélő ezeket a szabályokat megszegi, élvezhetetlenné válik a tréfának szánt epikum. Ugyanakkor a halasi népi írók írásaiban igen gyakoriak az epikus közbevetések, kitérők, melyek terjengőssé teszik az elbeszélést, de ha a többször is megszakított cselekmény vonalán az olvasó néha el is veszti a fonalat, vissza lehet lapozni a könyvben. Tehát a halasi ember igen kedveli a meseszövés gazdagságát, az adott témán belül a motívumhalmozást, a ráérő, kedélyes, időtlen elbeszéléseket - a mesemondásnak, a tréfálkozásnak ez a módja a keleti népek mentalitásával rokonítható. A halasi férfiember szinte mindig kapható egy-egy szellemes szófordulatra, s a tréfálkozás, az egymás ugratása is a mindennapos szórakozásokhoz tartozott. Ám nemcsak a buta, tájékozatlan ember lehetett a gúny célpontja, hanem a tréfacsináló, tréfás kedvű emberek épp azzal váltottak ki nevetést a környezetükben, hogy magukat szándékosan oktondinak tettették, sőt néha az önirónia sem áll tőlük távol. A nők kevéssé vehettek részt az efféle mulatságokban, ha például a malmoknál pikáns történetek, erotikus mesék elbeszélésére került a sor, nem illett tovább ottmaradniuk. A halasi sajátos népi humor eredői között jelentős szerepe volt a református gimnázium diákságának és az ott oktató tanároknak. A XVI-XIX. században, sőt a XX. század közepéig a református gimnáziumok sajátos folklórközösségeknek 130
