Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
inkább csak távolban) egy-egy házikó a barátságtalan novemberi szürkeségben, 1927. november elsején. Nem derítette jobb kedvre sem az egy órás zötyögés a földúton Csendes Anti bácsi fogatán, sem a nádtetős, szegényes iskolaépület látványa, sem a bútorozatlan, hideg tanítói lakás, amin iskola és árvaházi társával, Strasszer Máriával kellett osztoznia. Erős kétségekkel gondolt Öreganya vigasztaló szavaira: „Kislányom! Tajónak a vége jó. Meglátod, minden jóra fordul majd!” A gazdasági válság idején csak segédtanítóként alkalmazták, ami azt jelentette, hogy csak a tanítási hónapokra kapott fizetést. Ebből, és Öreganya még kevesebb özvegyi nyugdíjából kellett törleszteni azt az adósságot, mellyel már Tajóba érkeztek, illetve hozzájárulni egyetemista öccsének taníttatásához. Hat év után végre megkapta tanítói kinevezését. Hiába berzenkedett hosszú évekig a kis puszta miatt, nem helyezték a városhoz közelebbi iskolába. Szerencsére! A sors kifürkészhetetlen útjain itt találtak egymásra, és kötöttek házasságot Sváb Pál tanítóval 1941. október 28-án, és lettek a bevándorlókból bentlakókká. Tajó munkahely és otthon is Ahol történtek rossz, szomorú események, de sokkal több jó, örömteli élményben volt részünk. Ahol a szüléink életük nagyobb részét leélték, és tanítottak, neveltek generációkat, köztük a saját gyerekeiket is. Ahol gyermek- és iijúkorunk otthona volt, tanultunk, játszottunk, végeztük a ház körüli munkákat. Ahol otthonra lelt háznépünk többi része: Öreganya, akit innen kísértünk utolsó útjára is, és a családtagként szeretett hallássérült Pepi nénink, aki késő öregségében is könnyező szemmel és a szívére tett kézzel bizonygatta, hogy „Tajó legjobb! Legjobban szeretem Tajó!”. Ma is szeretettel emlékszem vissza arra a kis táj ói közösségre, amelyben természetes volt a kölcsönös tisztelet, szeretet, egymás segítése, egymás munkájának megbecsülése, az a pozitív értékrend, aminek kialakulását, fennmaradását szüléink is segítették. Szüleim, a tanítók Igaz bölcsesség, hogy a szüleit senki sem választhatja meg. Bizony ahhoz szerencse kell! Én nagyon jó helyre születtem! Biztonságot adó szeretetbe, szilárd értékrendbe, amit gyermekként csak éreztünk, de most több évtized után már látunk, tudunk is! Édesanyám számára akkor jött el a szerelem, amikor már nem is számított rá. Az „Isten háta mögötti” Tajóban tanított, ahol a maga 32 évével már vénlánynak számított. 12 év alatt már minden kolléganőjét nagyobb vagy a városhoz közelebbi helyre irányították. Éppen keserű szájízzel konstatálta, hogy lám, a báró Perényi Margit is közelebbi iskolába cserélhet, amikor a sors közbeavatkozott. Eleget hallotta Öreganya vigasztalásnak szánt szavait: „Kislányom, bízd a jó Istenre! Várt lány várat nyer!” Kezdett komolyan foglalkozni a gondolattal, hogy gyermeket fogad örökbe. Erre meg Öreganya mondta:,, Kislányom, várd meg, míg meghalok!” És lám! Az 1940/41-es tanévre új tanító jött Tajóba: Sváb Pál. Kedves, udvarias, szerény, szelíd arcú fiatalember volt. Öreganya - hosszú életének emberismerete alapján - rögtön szimpatikusnak nyilvánította. Édesanyámék már az „új iskolában” laktak, de még a régi iskolaépület is lakható volt, így az új tanító ott szállásolhatta el magát. A meleg ételt Öreganyáéknál fizette. 108
