Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek
tőséget adott az emberi együttélés alapvető normáinak megtanítására, a közösségformálásra. Egy diák sorsa Tajón Ha két Tájóról elszármazott ember, aki már régen látta egymást, összefut valahol, annak csodálatos élményben lesz része. Beszélgetésük során olyan emlékek kerülnek elő, olyan érzések szabadulnak fel, amelyektől az egész napjuk szép lesz, sőt még több időre is meghatározza hangulatukat. De hogy a beszélgetésük második mondata Toncsi nénivel kacsolatos, azt is biztosan állíthatom, mert Tajó és Toncsi néni két összetartozó fogalom. Onnan tudom, hogy már sokszor voltam részese ilyen esménynek. A találkozás során valami megmagyarázhatatlan szeretet árad belőlünk egymás iránt, Toncsi néni és Tajó iránt. A jó Isten a megmondhatója, hogy mi ennek a varázslatos érzésnek az oka. Toncsi néni különleges személyiség volt, és az Isten különös gondoskodásaként szinte egy egész évszázadig tanított, nevelt bennünket, sőt még a szüleinket is. Hány olyan család volt, amelyiknek minden tagját ő tanította meg írni, olvasni! És nem csak a diákokat nevelte, hanem a felnőtteket is. És tette mindezt olyan tapintattal, szeretettel, meggyőző erővel, hogy amit mondott, az mindenki számára szent volt, megfogadandó és követendő dolog. Hát így lettünk mi egymást szerető nagy család, akinek himnusza a tőle tanult: Szeressük egymást gyerekek kezdetű dal. És így érkezünk mi mindig haza, ha Táj óra megyünk. Büszke vagyok rá, hogy Tajón születtem és itt jártam iskolába, amelynek akkor még egyetlen meglévő tantermébe 1957 szeptemberében léptem be először mint diák. A beilleszkedés nem jelentett különösebb problémát, pedig addig semmiféle gyermekközösségbe nem tartoztam, hiszen nem volt óvoda a tanyán. Az osztálytársaimat még nem ismertem, mert nem a mi szomszédságunkban laktak. Az iskola és a tanító néni mégsem volt idegen számomra, hiszen a szüleim is ott tanultak valamikor és sokat meséltek róla. Abban az időszakban két osztályból összevont osztálycsoportokban tanítottak bennünket. Együtt járt az első és a harmadik osztály Toncsi néni vezetésével, a másik csoportban pedig a második-negyedik osztály tanult Lovasi Annával. Az ötödik a hatodikkal, a hetedik pedig a nyolcadikkal volt párosítva. Szeptemberben a kisebbek kezdtek reggel, a nagyobbak délben, aztán egy hét múlva cseréltek, és ez így ment egész évben. Mivel az egy terem kevés volt négy csoport részére, Gálék tanyájának egy részét is felhasználták oktatási célokra. Jól tanultam, szívesen jártam iskolába. Az udvaron hinták álltak, amíg a délutáni tanításra várakoztunk, jókat hintáztunk. Kedvenc j átékunk volt még a facicázás és az ugrókötelezés. Mai szemmel nézve még egy igen érdekes épület húzódott meg a fák alatt: egy hosszú, többszemélyes WC, amelyet nem bontott fülkékre semmiféle közfal, legfeljebb a fiúk és a lányok között. Ez alkalmas volt rögtönzött diákkonferenciák megtartására. Később, az iskolabővítés során lebontották. Járt az osztályunkba egy túlkoros fiú. Az akkori oktatási törvényekhez igazodva, mivel nem tudta teljesíteni a követelményeket, már többszörösen visszatartották az első osztályban. Toncsi néni abban bízva, hogy majd tőlem tanul, mellém ültette. Hangosan olvastunk, kórusban gyakorolva a szöveget. Ilyenkor az ujjunkkal kísérni kellett az olvasmányt. Egyszer azt vettem észre, hogy padtársam velünk együtt mondja a szöveget hibátlanul, de az ujja már sokkal lejjebb jár. Ez azt jelentette, hogy az egész olvasókönyv összes szövegét tudta fejből, de hogy hová, mi van írva, vagyis olvasni nem tudott a szerencsétlen. 142
