Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
pillanatban orra estem. Hú, de fájt! Vérzett és biztosan el is tört, mert később nem kisebb élményt okozva meg is mütötte a Knézi Jenő apukája. Máig is csodálkozom, hogy több baj nem ért, hiszen számtalanszor megtörtént, hogy a szélén megolvadt, repedező jégre nekifutásból ugrottunk rá, és csúszásból ugrottunk ki róla. Mindig sajnáltam, hogy Halász Eta messze lakik az iskolához, és csak tanítási időben tudunk barátkozni és „eszetlenkedni”, amire ő éppúgy kapható volt, mint jómagam. Nógattam is mindig, hogy minél előbb jöjjön el otthonról az iskolába. Egyszer meg is járta, mert velem együtt őt is megebédeltették. Igen ám, de a tökfőzelékhez legalább annyira nem fült a foga, mint nekem! Egy darabig küzdöttünk, aztán amikor Pepi néni kihúzta a lábát a konyhából, zutty, kiöntöttük! A Gál iskolához jövet-menet én is kipróbálhattam a korábban annyit irigyelt együtt vonulást. Ilyenkor választhattuk egymást is párnak - meghosszabbítva a fontos dolgok kitárgyalásának idejét - ellentétben a tantermen belüli ülésrenddel, ahol az volt a divat, hogy fiúkat ültetett a tanitó néni a lányok mellé, hogy kevesebbet beszélgessünk. Az én szomszédom Börcsök Imre volt. Máig is szeretettel emlékszem rá, mint a nekem kiosztott „papára”, ugyanis az egészséges gyermeki gondolkodás és humor a padba „házasított” párokra rögtön ráakasztotta a papa-mama jelzőt. (Ja, az akkori gyerekek még nem láttak „meleg” felvonulást, sőt a meleg szóról legfeljebb a kályha vagy a nyár jutott az eszükbe.) Mi „Börcsök papával” különben már létszám felettiek voltunk, mert nem volt elég pad, ezért az osztállyal szemben, a tanítói asztalnál trónoltunk nagy egyetértésben. Nagyobb baj volt az, hogy akkor még nem épült meg a WC a Gáléktól kisajátított közösségi helyiséghez, és ha a fontosabb dolgokat el is próbáltuk intézni az anyaiskola területén, a csip-csup ügyekben már nem szaladgálhattunk át. A figyelmes szemlélőnek csakhamar feltűnhetett, hogy a terem egyik fala mögött megjelent a közismerten nitrogéndús talajt kedvelő csalán. Ezzel a csalánnal került közeli kontaktusba a tanóráról kikéredzkedő barátnőm, akit természetesen én is követtem, hogy kis időre megszabaduljunk a tanulás nyomasztó terhétől, és szót válthassunk a bennünket jobban érdeklő témákról. Ettől kezdve a „csalán” szó újabb titkos kapcsolatot jelentett köztünk. Emlékszem arra is, hogy egy hétfői reggel véres kéznyomok voltak a terem falán. Miután közösen használták a serdületlen és serdült tajóiak a termet, ez természetes velejárója volt a hétvégi bálnak (hja, akkor még élt a magyar virtus). Etával megpróbáltuk változatosabbá tenni a párban vonulást is, ezért övékkel egymáshoz kötöztük a bokáinkat. A lépés és futás nagy együttműködést kívánt, amit időnként felmondóink, hogy a másik hasra essen. Idétlen, de jó szórakozás volt, megérte! Békaszámlálást is tartottunk, amikor a tajói belvizek is mértéktelenül felszaporodtak, és a Vinczéék magasságában átvágták a tajói utat is az elvezetés érdekében. 73 döglött és különböző színű békát számoltunk. Brrr, nagyon utáltam őket! Etával még 7., 8. osztályban is rosszban sántikáltunk néha. Szegény édesapám tanítását zavartuk meg, amikor a „csendes” órai önálló feladatot elvégezve nem a következő óra memori térj ével foglalkoztunk, hanem legyeket reptettünk „kötelékben”, hosszú hajszálainkkal összekötve. Hajói emlékszem, szidást kaptam a rendbontásért. Megérdemeltem. Tajó! „Tajó háza” Barátaink, ismerőseink, rokonaink közül aki megismerte, megszerette, szívesen jött vissza Tajóba, úgy emlegették, mint különleges helyet, békés oázist. 116
