Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
gyerek és kistestvér kapott csomagot. A háborús években úgy főztük és csomagoltuk a szaloncukrot. Mindenkinek jutott két szem cukor, dió meg sütemény. A sütéshez összevittük a lisztet, tejfölt, zsírt. A mézet a tanító néni adta. Pepike segítségével mi, lányok sütöttük meg. Feledhetetlenek számomra a március 15-ei ünnepségek. Lányok, fiúk magyar ruhába öltözve egész nap, kétórás váltással díszőrséget álltak a hősök szobránál. Sajnos mire én felnőttem, a hősök már nem hősöknek számítottak, a turulmadár bűnös volt. Az ünnep csukott ablak mellett zajlott, de ünnep mindig volt. Májusban áldozócsütörtökön tartottuk az elsőáldozást, ami megint sok embert összehozott. Kár, hogy akkor még nem nagyon fényképeztek, így az ünnep szépsége inkább csak emlékeinkben maradt meg. Az évzáró és a ballagás is mindig olyan szép volt, hogy sírtunk, úgy búcsúztunk. Sajnos nemcsak vidám, szép nap, hanem szomorú is akadt bőven. Nem volt elég a háború okozta szenvedés, 1941 -ben még a nagy vizesség is sújtotta Tajót. Iskolába úgy tudtunk menni, hogy a vízen a Krammer Sándor bácsiék átvittek minket ladikon. Egy bizonyos ideig megfelelő védelmet nyújtottak a töltések, hanem aztán komolyra fordult a dolog, közvetlen veszély fenyegette a lakott területeket, és át kellett vágni a gátat. Ömlött a víz zúgva a szántóra! Ezen a napon a tanító néni mentett meg engem és az unokatestvéremet a nagy bajtól. A konyhaablakból látta, hogy mi, a két másodikos kerülgetjük a vizet. Küldte elénk a Pongó Viktorkát, ö, pedig imádkozott, hogy sikeres legyen a vízzel való küzdelmünk. Viktorka kiabált: Fussatok! Ő is futott át a Csendesék hídján. Engem a hátára, Jusztikát a kaijára kapta, aztán menekült velünk szegény, ahogy bírt. Ahogy a hídon visszaért, ahogy róla lelépett, egy nagy robaj hallatszott és már vitte a víz a hidat és ömlött utánunk. Szegény, csak annyit mondott: Jaj, Istenem! Ledobott minket, megfogta a kezünket és futottunk, futottunk. Már térdig jártunk a vízben, de szerencsésen kiértünk a szárazra. Csak akkor mertünk visszanézni. Sírtunk, lihegtünk, és hálát adtunk az Istennek, hogy megmentett minket. A tanító néni konyháján a Pepike ágyára ültettek, a vizes ruháinkat, cipőinket szárították. Elázott könyvünk, uzsonnánk, kaptunk enni is. Este a nagybátyám jött értünk kocsival. Ezután egy darabig szünet volt, nem mentünk iskolába. Rávai Ida tajói diák 1941-1949 Tajói emlékeim Mama! Menjünk el Tajóba! - Mondta néhány hónapja három éves unokám, Enikő, aki a másik két kicsivel együtt már részt vett az utolsó tajói találkozón 2009-ben, és jól érezte magát a nyüzsgésben, még inkább az udvari játékokon. Elérkezettnek láttam megvalósítani régóta érlelődő szándékomat, hogy nem hagyom veszendőbe menni a rám hagyott, illetve saját emlékeket. Tajó kivételes helyet foglal el családunk életében. Ahány írásjel (Tajó puszta, de Ta-jó. Tajó. Tajó! Tajó? Tajó... „TAJÓ”), annyiféle történet- és emlékkép-halmaz kapcsolódik ehhez a településhez. Tajó puszta, de Ta-jó A családi legendáriumból tudom, hogy drága édesanyám, az akkor 20 éves Kerschbaummayer Antónia tanítókisasszony mennyire pusztának látta Tajót, amikor leszállt a csöppnyi állomáson. Korábban azt sem tudta, hogy létezik ilyen település. A vonat elpöfögött, s ő ottmaradt - így érezte - a nagy semmiben. Közel, s távolban (de 107
