Vorák József: Halasi móringlevelek - Thorma János Múzeum könyvei 31. (Kiskunhalas, 2009)
Szerződő házasulandók
szakunk elején Halason katolikus ’birtokos’-sá válhasson, kevés reménye lehetett még akkor is, ha egyébként jelentős vagyonnal, személyes tekintéllyel rendelkezett. A város protestáns törzslakossága, élén a Városi Tanáccsal, féltékenyen őrködött, hogy idegen (katolikus) be ne férkőzhessen soraik közé. Az ide települt vagy telepített katolikusoknak előbb magáért a redempciós megváltás engedményezéséért, majd letelepülésért, végső soron pedig a városi betelepüléssel még el nem nyert teljes jogú „városi polgár”-i elismerésért kellett megküzdeniük. Korszakunk elejére ezt az ellenállást csak egy-két katolikus redemptusnak sikerült áttörnie, s nekik is csak felsőbb (jászkun főkapitányi, helytartói, királyi) közbenjárással. Őket ezután redempciós megváltottságuk mellett ténylegesen elismert városlakókként megillette a ’birtokos’ cím, ám az első protestáns redemptus leszármazottak a katolikusoknak ezt a jogát még a század második felében is vonakodtak elismerni. Házasságleveleinkben mindössze 5 vőlegényt említenek ’birtokos’-ként, közülük is csak egyet az anyakönyvi bejegyzésben (41. HSz), a többiek rangját a szerződések szövegében találjuk (96., 118., 149., 173. HSz). Korszakunk végére a halasi katolikus birtokosok száma megsokszorozódott. Miután a halasi határ intézményes tagosítása 1863-ig megtörtént, s 1872-ben a Jászkun Kerületek, mint sajátos közigazgatási és közjogi intézmény megszűnt, a halasi ’birtokos’ címnek értéke pusztán helyi, társadalmi címmé devalválódott. A valamikori, akár protestáns, akár katolikus redemptusok leszármazottai azonban maguk között még jó ideig ragaszkodtak ehhez a megkülönböztetéshez. A 40 éves, földművelő, nagyállattartó módos halasi parasztgazdának, Szántó Jánosnak lehetett Jankovácon (Jánoshalmán) akármekkora vagyona, Halason 1845-ben megtiszteltetésként is csak az ’özvegy gazda’ titulus illette meg. Nagyállattartó voltát azért kell kiemelnünk, mert Halason korszakunk végéig a törzsökös redemptus parasztság létalapját a nagyjószág jelentette. A ’birtokos’ alatt jóval inkább a közös birtoklásban, a közlegelői tulajdonban való részesedést kell értenünk, mint a mezőgazdálkodásra alkalmas terület birtoklását. Utóbbi ugyanis - két nagyobb földbirtokos szántóit kivéve -, legtöbb esetben még a saját háztartás szükségleteinek fedezésére is alig volt elegendő. Szerződéseinkben szereplő, ’közrendü’-nek minősülő házasulandóink, családtagjaik megkülönböztetésére a ’birtokos’ címen túl a következő jelzőkkel találkozunk: ’gazda’, ’béres’, ’juhász’, ’iparos’ (opifex, mester), ’közvitéz’. Ezek között a ’közvitéz’ időleges állapotjelző, se rendüségre, se foglalkozásra nem utal. A többi foglalkozást, s az ezzel járó helyi társadalmi rangot egyformán jelenthetett. A ’gazda’ lehetett földművelő, állattartó, de mindenképpen paraszt. A ’béres’ paraszti munkában foglalkoztatott, de alacsonyabb rendű, függőségben lévő alkalmazott volt. A ’juhász’, mint foglalkozás-jelző akár az anyakönyvekben, akár a házasságlevelekben sajátos helyi társadalmi helyzetet födött. Kézművesek A legény, ha szakmát tanul és önállóan dolgozik, „Isten segedelmével” és a „maga iparkodásával” keresethez jut. Amit szerzett, az ’keresmény’, ’szörzemény’ (31., 67., 106. HSz), s azzal tetszése szerint rendelkezik. Az iparosok megjelölése szerződéseinkben (vagy házassági anyakönyvi bejegyzésekben) ’iparos’ (8., 163. HSz), ’mesterember’ (55. HSz), ’opifex’ (76., 87., 90., 95., 108., 128. HSz), ’kovács’ (95. HSz), ’faber’ (86. HSz), ’csizmadia’ (53. HSz), ’szabómester’ (39. HSz), ’szitásmester’ (12. HSz), ’molnár’ (80., 171. HSz), ’iparos lánya’ (39. HSz). Szerződő házasulandóink között jó néhány iparossal, iparos mester lányával találkozunk (12., 39., 53., 55., 76., 80., 90., 95., 108., 111., 128., 171. HSz). Náluk is több az ipa34
