Vorák József: Halasi móringlevelek - Thorma János Múzeum könyvei 31. (Kiskunhalas, 2009)
A házastársi biztosíték mértéke, a móring nagysága
vételes, s éppen nem a helyi móringolókra jellemző a Tótmegyeren született, Baján lakó, 1840-ben házasságot kötő Zeman Rozália szerződéséhez csatolt, s a jövendő férj átvételi igazolásával ellátott vagyonjegyzék, amelyben részletesen, leltárszerüen sorolják fel (de itt is érték megjelölés nélkül) a vagyontárgyakat (34/b. HSz). Az egyetlen, hivatalosan fel- becsültetett női hozomány érték a már említett Hoffer Terézia iparos családból származó menyasszony szerződésében fordul elő. Az a tény, hogy a kiskunhalasi katolikus móringolók a házasságkötőknek összességükben is csekély hányadát képezik, ez már magában is feltételezni engedi átlagnál módosabb voltukat. Hogy pénzbeli móring kikötéseik jóval meghaladják a siklósi reformátusokét, amellett szól, hogy az itteni házasságkötők átlagukban vagyonosabbak voltak. A házassági szerződéseinkben meghatározott vagyon összegeket kutatva úgy látjuk, hogy ezeket a vagyoni meghatározásokat maguk számára tisztelet keltésre, módosságuk fitogtatására, kifelé pedig a hatóságok megtévesztésére, tényleges vagyoni helyzetük eltitkolására szánták. A tényleges vagyoni állapot felbecsülésére a hatóságoktól sem várhatunk érdemleges segítséget. A szerződéseket ugyanis 1851-től illetékezték. Előbb hivatalos, értéknyomású papiroson, majd 1855-től okmánybélyegezéssel készítették. Az első illeték-papiroson készült egyezség 30 krajcáros árkus-papíron íródott. 1855-ig az illeték érték 6 krajcár és 30 krajcár között mozgott. Hogy melyik szerződésen miért változott az illeték értéke, nem derül ki. A legtöbb szerződést (12 db-ot) 15 krajcárral illetékezték. Az 1860-ban kelt 1000 forintos móringösszegü szerződé 3 forint 75 krajcáros okmánybélyegezésü volt. (118. HSz). 1875-ig a leggyakoribb közepes bélyegilleték a már említett 15 krajcár (1856-ból), a legalacsonyabb 6 krajcár volt (1856). 1895-ig az illetékezés minden szerződésre egyformán kötelező lett. Egy iparos és egy megesett lány között kötött egyezséget kivételképpen nem illetékezték. Az 1851-től szerződéseinken megjelenő illetékezést szigorú pénzügyi rendelkezések írták elő. Kötelező volt ez minden okmánynak minősülő ügyiratra. Az első 5 év eltelte után azonban mind több szerződés elmellőzte az illetéket. A szerződő felek, de maguk a szerződéseket írók és a szerződéseket megőrzésre elfogadó lelkészek is mintha kizártnak tartották volna annak lehetőségét, hogy a későbbi időkben sor kerülhet az illetékezetlen szerződések peresítésére. Ha az egyszerűbb szerződő feleknek nem is, de a szerződések tanultabb íróinak tudniuk kellett, hogy az illetéktörvény megjelenése után az illetéktelen szerződéseknek a törvény előtt nem lehetett volna hitelt szerezni. Véljük, a kiskunhalasi római katolikus plébánia így is a korszak oly, a maga nemében páratlan házassági szerződés együttest őrzött meg számunkra, amely méltán tarthat számot elmélyültebb vizsgálódásra. Kutatásunk sorrendiségét maguk a házassági szerződések kínálták. Ahhoz, hogy belőlük a halasi katolikusok móringoló szokásgyakorlatát, az annak alapjául szolgáló jogigényt, hiedelmet a kor országos és regionális jogviszonyaival, jogintézményeivel összevetve feltárhassuk, előbb magukkal a szerződést kötő házasulandókkal, s a szerződésekben szereplő más résztvevőkkel, továbbá - amennyiben erre mód kínálkozik a szerződések íróival kell megismerkednünk. Ezek után kerülhet sor annak számbavételére, hogy a szerződést kötők kinek a javára, milyen okból, miről, milyen módon rendelkeztek, hogyan véltek eme rendelkezéseiknek mindenek feletti érvényt biztosítani. És csak az egész anyag tüzetes számbavételét követőleg tehetünk kísérletet annak érzékeltetésére, hogy a fentiek mellett házassági szerződéseink milyen egyéb néprajzi, nyelvi, irodalmi értéket rejtenek. 21
