Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Néprajz - Szondi Miklós: Az írástudó alföldi juhászok hagyatéka. A kiskunhalasi rováspálcák 1802-ből
Az írástudó alföldi juhászok hagyatéka 363 MEZŐBEN IS KI ÁSSUK / SZEMeD 11. KeZDeM ÉN IS A MIT KEL TETTeM / ÉN IS MINDJÁRT ÉGeTeM HA TeSZeK / BéKéVeL 12. ENGeTeK MINDJÁRT ÉGeTeM TÍZ / ESZTENDeJIG AZ EGéSZ TANÁCS 10. BIZONY SOK ÉGéS LeSZ PUSZTÁBAN / IS PéTeR, ISTVÁN TUROCI MIATT 15. MéRT TILTYÁK AZ URAK / SZeGéNYeKTŐL JÓSZÁGOT INKÁBB A MIT / TARTHATTOK 13. AZ ATYÁITOK MeGéLHeTTeK / TIK NeM ÉLHeTTeK PUSZTUL VÁROS 14. PéTeR ISTVÁN BÍZÓN MONDOM / MINDIG ÉGeTeM FIJADAT IS HA ELKeZDeD 16. VALAMeNYIeN VAGYTOK / MIND MeG BÁNNYÁTOK ÉGéSSeL Tehát nagy biztonsággal megállapítható, hogy ezeket a pálcákat hat ember rótta, egymás közt egyeztetve azt, hogy mindegyik a fenyegetésről írjon. De hogy ezt ki hogyan fogalmazta meg, s milyen terjedelemben, abban különbségek vannak. Az írásunk fennmaradásának szép példáját láthatjuk azon különbözőségekben, hogy mind a hatan kicsit más betűformákat, össze- rovásokat, megoldásokat hoztak onnan hazulról, ahol a rovásbetűkkel tanulták a betűvetést. Ez annak ellenére történt, hogy a hivatalos elvárás ekkor már éppen 8 évszázada a latin betűk használata volt, ugyanis I. István király - az akkor általánosan használt rovásbetűk helyett -, a latin betűkkel való írást tette hivatalossá, de ennek ellenére az egyszerű nép az ősi rovást továbbra is fönntartotta, használta. így tehát Kr.u. kb. 1000-től kezdve latin betűkkel írt az idegen földről hozott papság és az értelmiségünk, de a rovásbetűink hagyományozása ezzel párhuzamosan, korosztályról-korosztályra - mintegy búvó patakként továbbra is megtörtént a családi otthonokban, szerte a Kárpát-medencében, s szűkebb hazánkban, itt az Alföldön is. S mint láthatjuk, a 19. század elején a nép egyszerű fiai még ismerték, s használták nemzetünk ősi írását a rovást. Szülők, nagyszülők adták át gyermekeiknek, unokáiknak az írás vagy rovás tudását (azonos értelmű, de különböző formájú szavaink tárháza igazolja bármelyik szóhasználatot, mint az eb-kutya, év-esztendő, juh-birka, ír-ró, írás-rovás). Mai ismereteink szerint legalább 8 ezer éves ez az ősi írásunk. Fölmerül az emberben a kérdés, hogy ha ez ilyen kitartóan fönnmaradt, akkor miért enyészett el az utóbbi közel kétszáz évben? Ennek a tankötelezettség előírásában látom az okát. 1777-ben jelent meg először az a tanügyi rendelkezés, amely előírta, hogy 6 éves koruktól kezdve járjanak a gyermekek a népiskolákba, sőt büntetés járt a szülőknek, ha nem gondoskodtak erről. Az iskolában nyilván latin betűkkel tanították őket (gimnáziumban kezdetben még latin nyelven is), s így egyre kisebb jelentősége lett az otthoni, ősi betűvetésnek, hiszen a gyermek megtanult írni az iskolában (még ha nem is rovással), a közhivatalok részéről meg úgyis a latin betűs írás volt az elvárás. Ősi írásunknak kevés emléke maradt fönn, aminek eredendően a fent vázolt, I. István-féle váltás az oka, így a 20. század legelején már azt állapíthatta meg a már idézett, 1903 november 30-án összeült bizottság (Szily Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának vezetésével), hogy „a rovott betűs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás a magyar nép között nem él.” (Friedrich Klára - Szakács Gábor 2007. 84.) Hála Istennek tévedtek! Ugyanis amikor ezt a megállapítást tették, akkor a sors különös kegyelme folytán a halasi levéltár mélyén vártak a sorsukra a tárgyalt, az akkor éppen száz éves
