Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Történelem - Végső István: A Mária napi szaladás városunkba. Halas és Bácsfeketehegy 160 éves kunsági testvérisége
A Mária napi szaladás városunkba 169 fő közötti családok, menekültcsoportok 69 szállásadónál, 6-10 fő közötti családok, menekültcsoportok 51 szállásadónál, 11 fő feletti családok, menekültcsoportok 10 szállásadónál voltak elhelyezve. A maradék, egy fős menedék igénybevevők 188 szálláson voltak begardírozva.28 Átlagban a 4-6 fős menekültcsoport a jellemző, de nem volt ritka a 7-9 fős, sőt 16 és 17 fős délvidéki „társaság” is egy-egy szállásadónál. Ezzel nem kis terhet vehettek magukra a halasi polgárok, hiszen a „vendégek” ellátása is részben rájuk hárult. A katonai beszállásolások mellett az állandó menekülőáradat is sújtotta a háború miatt amúgy is nélkülöző helyieket. Kiskunhalas és az Alföld ezen részén számtalan menekülni kényszerülő lelt menedéket a szabadságharc alatt. Elsősorban a jól védhető nagyobb települések voltak a népszerűek a körükben, így Szegeden több ezernyien húzódtak meg a délvidéki településekről. Ám a Tisza parti város befogadóképessége is véges volt, így néhány családot már ekkor is a közelükben lévő városok irányába indítottak. Emiatt Kiskunhalasra már 1849 előtt is jöttek bácskai magyarok, elsősorban: Ada, Bajmok, Becse, Csantavér, Csóka, Kikinda, Kishegyes, Kula, Moholy, Ókér, Ómoravica, Pacsér, Petrovoszello, Szabadka, Szenttamás, Temerin, Topolya, Törökkanizsa, Verbász, Zenta helységek kapcsán vannak forrásaink, hogy kisebb-na- gyobb számban kaptak menedéket az itteniektől az ezekről a helyekről menekülők.29 Ennek kapcsán a legjellemzőbb levél 1849 telén érkezett: „Bács megyéből és a Bánságból a rabló rácz csorda elől — mindenüktől megfosztva vagyonos és vidor állapotukból nyomor és kétség- beesés örvényébe süllyedten városunkba menekült magyar érzelmű lakosoknak sorsuk némi enyhítése tekintetéből, szállás és élelembeliekkel ellátásuk által, tehetségünk szerint gondoskodunk ugyan, de miután azok több ezerekre menő szerencsétlenek közül többen, Önök városukban is keresnek menedéket (...) irtózatos helyzetükből kiemelni szíveskedjenek -, erősen hisszük, hogy Önökhöz menekült, s a gaz csorda által földön futókká aljasított szerencsétlenek méltatlan sorsán könnyíteni hazafiúi s emberi kötelezettségüknek ösmérendik. ”30 Élelmezésük és ellátásuk hatalmas terhet rótt a városra 1849 januárjától, de a halasiak önfeláldozó módon akár több családot is elszállásoltak házaikban. A körülmények biztos, hogy nem voltak a ideálisak, de a lehetőségekhez képest súlyos probléma nem adódhatott az elszállásolások alkalmával. Viszont az egymás mellett élés kérdéskörét igen gyorsan meg kellett oldani, hiszen a helyben lakók életvitele és szokásai azért sok helyen eltérhettek az ide érkező, tűzhelyüket elvesztetett néppel szemben. 1849. február 1-én születtek és február 4-én jelentek meg az első közhirdetmények a „bácsmegyei” menekültek ügyében. A városi tanács, Péter Antal Kiskun Kerületi képviselő indítványára, a befogadó családokat felszólította, hogy a menekülteket tartsák számon név szerint és azokat a bíróságnál jelentsék/1 Ezzel az indoklással: „Minthogy a menekvők magukat nem jelentették, tétessék közhírré, hogy az ilyeneket a jólelkűleg befogadó polgárok tartsák kötelességüknek a nálok tartózkodóknak neveiket, családjuk számát, és állapotokat, a bíróságnak feljelenteni, a bíróság pedig ezeknek jegyzékét mutassa be a képviselőgyűlésnek (...) a képviselőtestület megkívánja tölök, miképen becsületes magokviselete mellett, szükség esetében városunkat velünk együtt őrzeni, védelmezni el ne mulassák, e felett azon esetben, hogy ha valaki hozzájok eddig honosaik közül csatlakoznék, az eránt már maguk tegyenek jelentést.”32 A téli hidegek miatt szükségessé vált, hogy a tanács a fanyesedékek gyűjtését engedélyezze számukra, és ebből az okból cédulákat adott ki, mely szerint Nagy Löki János tanyája melletti füzfásba lehet tüzelőre valót keríteni. Ennek végrehajtásával és ellenőrzésével Babó János tanácsnok, erdőcsősz lett megbízva, a feltétellel, hogy a tanácsból valakinek még ott kell lennie a gyűjtéskor, és a „kapzsiak” féken tartása érdekében hetente csak egyszer lehet fát szedni.33 Gőzön Imre halasi főbíró javaslatára a testület 1849. február 5-én jóváhagyta, hogy a városi elegyes gabonából néhány vékát a valóban rászorultaknak és betegeknek kiosszanak. Ezzel egy időben felszólította a polgárságot, hogy adakozzanak a szegény menekültek javára.34 Ez is jel
