Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Történelem - Végső István: A Mária napi szaladás városunkba. Halas és Bácsfeketehegy 160 éves kunsági testvérisége
HALASI MÚZEUM 3. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 135. évfordulójára 165 A Mária napi szaladás városunkba Halas és Bácsfeketehegy 160 éves kunsági testvérisége Végső István A magyar történelemben sokszor megtörtént, hogy a halasiaknak futniuk kellett az ellenség elől, és ideiglenes szálláshelyet keresni, de előfordult több alkalommal az is, hogy mi adtunk élelmet, menedéket másoknak. Ilyen szomorú, de egyben felemelő esemény történt 160 éve, 1849. január 23-án is az ún. „Mária-napi szaladás” idején. Előzmények 1848 decemberében Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz herceg, a császári csapatok főparancsnoka általános támadást indított a az ország belseje felé, és Pest-Buda bevételével megváltoztatta a hadi helyzetet. Ezért egy 1849. január 2-án Pesten tartott haditanács a magyar haderő tiszántúli megerősítése, összpontosítása mellett döntött. így a délvidéki területeket is ki kellett üríteni, ahol a Damjanich János és gróf Vécsey Károly tábornokok vezette honvédegységek voltak. Ezt kihasználva a bácskai szerb-osztrák csapatok Kuzman Todorovic vezérőrnagy vezetésével három oszlopban kezdték meg offenzívájukat Szenttamástól kiindulva, a Tisza jobb partján, Topolya, illetve a Ferenc csatorna irányába.1 Bácskai magyar községek, falvak sokasága menekült a vérengzésektől sem visszariadó szerb előnyomulás elől. Ennek nyomán menekültáradat öntötte el az Alföld déli részét. Segélykérő levelek sokasága érkezett Kiskunhalasra is azonnali katonai segítség reményében.2 1849. január végére városunk is 1000 fős gyalogos és 100 fős lovas csapat kiállítását kezdte meg, hogy a Felső-Bácska fővárosát, Szabadkát, és így közvetlen, saját régióját is megmentse a szerb vérengzésektől.3 Hogy mennyire nagy lehetett azokban a napokban a riadalom, azt jól jellemzi az a zaklatott levelezés, amit Szabadka és Halas egymás között lefolytatott ekkor. A szerbek támadásaitól való félelem és összefogás vált elsődleges kérdéssé a régióban. A délvidéki város üzenetének utolsó sorai is jól mutatják ezt, amit Kolontsists István szabadkai polgármester írt: „Barátaink! A veszély a tetőpontját elérte - Szabadka után Halas kerülend sor... (...) Ölelő karokkal vár szomszéd barátink Szabadka lakossága - egyesítsen minket a közös veszély!”4 A helyi városi tanács „Szabadka város idecsatolt leveléből meg fogják érezni a veszedelem nagyságát, mely Verbász, Feketehegy és Hegyes rokon községeknek kipusztítatásukkal s hamuba döntésükkel legközelebb Szabadkát fenyegeti, utána minket érhet... Fel azért buzgó polgárok! Fel rokon keblű magyarok! Egyesített erővel menjük a lelkes és népes Szabadka segítségére!”5 A délszláv erők kegyetlenül fosztogatták és irtották a magyar lakta helységeket, akiknek lakói az utolsó pillanatban tudtak általában megmenekülni a veszedelemtől. Mária napi szaladás A sok kis bácskai község közül Bácsfeketehegy teljes magyar lakossága is menekülésre kényszerült. Miután Vécsey Károly tábornok 1849. január 20-án északnak húzódott, a szenttamási szerb sereg megindult a kis helység irányába. Piros község lakói Bácsfeketehegyen akarták meghúzni magukat, de az itteniek már felkészültek a település elhagyására. Kiskunhalas és Soltvadkert protestáns egyházaival felvéve a kapcsolatot, gyakorlatilag bármikor indulásra készek voltak, mivel január eleje óta számítani lehetett a csapatkivonásokra. Jószágaik elszállítását is megkezdték, bár ez korántsem volt veszélytelen, sokakat kiraboltak vagy le is gyilkoltak
