Gszelmann Ádám: Bogárzói iskola - Thorma János Múzeum könyvei 28. (Kiskunhalas, 2008)
Visszaemlékezések
Naplemente előtt a Gondozó Központban Lakatos Vince Naplemente című filmje 1977-ben ledöbbentötte nemcsak a város vezetését, hanem az egész társadalmat. A film rávilágított az olyan szögény sorsban élő tanyasi öregökre, akikről a társadalom nem tudott, vagy nem akart tudni. A Városi Tanács vezetői eldöntötték, hogy valamit köll kezdeni a tanyavilágban élő, magukra maradt öregökkel. A Városi Tanács Szociálpolitikai csoportjára bízta a város vezetése a tervek kidolgozását és mögvalósítását. Az akkori csoportvezetővel, Puha Lászlóval sokat gondolkodtunk, mi lönne az igazi mögoldás. Első lépésként mög lőtt szervezve a külterületi házigondozó szolgálat, és ehhöz mög köllött vásárolni egy terepjáró gépkocsit, amelyhöz az anyagi födözetöt a Városi Tanács biztosította. Nagy társadalmi összefogás mutatkozott, és szinte nap mint nap jöttek a folajánlások Kiskunhalas városhoz, hiszön a film bemutatása után mindönki segíteni akart. Mikor már a külterületi házigondozás jól működött, akkor jöttem rá, hogy sok magányos idősnek már nem elég a heti egy vagy kétszöri látogatás, illetve ez a gondozási forma, hanem állandó fölügyeletre volna szüksége egyik-másik elhagyatottnak. A tanyavilágban járva mögláttam egy kiüresödött tanyasi iskolát, amely Bogárzón volt. Az ötletömmel előálltam a következő szociálpolitikai csoport mögbeszélésin, és szinte már el is volt döntve, hogy itt egy külterületi gondozó központot köllene kialakítani, amely azért volna előnyös ezöknek az öregöknek, mert szinte a környezet ugyanaz, mint az előző lakóhelyükön. Ez is tanya, nem köllene tétlenködniük, hasznosan tölthetnék el idejüket. A sok segítő szándékú brigádnak máris volt föladata, és nekiláthattak az iskola átalakításának, tatarozásának, a kert, kerítés röndbetételének. A gondozó központ működésével kapcsolatban olyan elhatározásra jutottunk, hogy ide azokat az idősöket költöztetnénk be, akik közösségre vágynak, illetve hosszabb gondozást igényölnének. Ez a gondozó központ, talán úgyis mondhatnánk, hogy a szociális otthon „előszobája” lönne. Az iskolán több mint 30 szocialista brigád dolgozott társadalmi munkában, azért hogy minél előbb egy új otthont teremtsenek az idősöknek. A gondozó központ bútorzatát Budapestről kapta a város a Pallas Szálló fölajánlása révén. Az átalakítás kapcsán egy férfi és egy női nagyszoba került kialakításra, a szobákon belül paraván elválasztóval oldották mög a két-, illetve háromágyas részek kialakítását. Szintén itt lőtt kialakítva egy szolgálati lakás, TV-szoba, ételmelegítő és a vizes blokk. A Külterületi Szociális Gondozó Központ 1979. április 13-án, 14 órakor egy szép mögnyitó ünnepséggel lőtt átadva 18 idős, munkában mögfáradt embömek. Az ünnepségön megyei- illetve városi szintű vezetők elismerő okleveleket adtak az önzetlen munkát végzőknek, az idősöket pedig kis úttörő diákok köszöntötték egy-egy szál virággal. A gondozó központ lakói, részben önellátóak voltak. Akinek nem volt saját jogon nyugdíja, az havi 800 forint szociális segélyt kapott. Ezöknek az idősöknek nagy mögnyugvást jelöntött az, hogy nincsenek egyedül, tehát társaságban vannak, de napközben pedig ki-ki a maga módján tösz-vösz a ház körül. Csak mögemlítöm, hogy tartottak jószágokat; baromfikat, disznókat és művelték a hozzá tartozó kertöt. Az ebédöt mindön nap a Kiskunhalasi Szociális Otthonból szállították, a bevásárlást viszont, a gondozó központhoz nem túl messze lévő, tanyasi boltban oldották mög. Heti rendszerességgel járt ki hozzájuk orvos, valamint egy szocialista brigád elvállalta a fodrászkodást. Társadalmi fölajánlással az akkor modemnek számító CB-rádiót kapott a gondozó központ. Ezzel tartottak kapcsolatot a kórházzal és a szociális intézménnyel. Az ide beköltöztetött idősök nagyon jól érözték magukat, és úgy jelönt mög az országos médiákban, mint egy „gondozási modell” Halas külterületén. 77
