Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)
A Németh Buhin család. Szépszülőink és gyermekei - A pásztorfejedelem családja
Dr. Zakar András. A Zakar család másik nevezetes személye testvérének (Zakar Kálmán) fia, dr. Zakar András (Margita, 1912. jan. 30. - Székesfehérvár, 1986. márc. 31.). Esztergom főházmegyei pap, pápai kamarás, aki 1941-től az esztergomi főegyházmegyei hivatal irodájában dolgozott. 1944 áprilisában Serédi Jusztinián hercegprímás, majd 1945. okt. 7-től Mindszenty József esztergomi érsek személyi titkára lett. 1948. nov. 19-én az utcáról rabolták el és vitték a hírhedt Andrásssy út 60-ba. A Mindszenty-per harmadrendű vádlottja volt, hat évi fegyházbüntetést kapott. 1953-ban szabadult, 1957-ig, nyugdíjba vonulásáig több budapesti lelkészségen teljesített szolgálatot. 1946-tól pápai kamarás. Nyugdíjasként a székesfehérvári papi otthon lakója volt, 1970-ben rehabilitálták. Forrás: Magyar életrajzi lexikon 1994. 977. vas kocsin bevinni Zsámbékra az ingebolhi keresztes nővérek (Svájc) zárdájába, ahonnan 1945 tavaszán vitte haza a család Budapestre. A menekültek, 8-10 család, tovább folytatták útjukat Tök falu, majd Bia felé. Klári néni nyakában, hátán az egyik gyerek, a másik a karjaiban, a harmadik a kabátjába kapaszkodva, míg végre találtak egy elhagyott lovat, amit befogtak a gyalog húzott kis kocsiba, amire felkerültek a motyókkal a betegek, és a gyerekek. A vasúti híd alatt átérve már a biai halastavaknál jártak, amikor felfigyeltek egy szembejövő szakállas, rongyos, remetéhez hasonló külsejű emberre, aki nem más volt, mint Németh B. Mihály lelkipásztor. Gondolni lehet, milyen nagy meglepetés és öröm volt ez az elcsigázott kis csapatnak, főleg Klári néninek, aki nem tudott semmit férjéről. Ma is isteni csodaként emlegetik az akkori történéseket. A biai papiakban kaptak szállást, amíg elült a nagy vihar, március 20. körül lassan hazaszivárgott a még élő mányi nép.” A háborúban átélt mányi események egyik bizonyítéka Németh B. Mihályné Zakar Klára szüleihez Budapestre írt levele 1945-ben: „Drága jó Édesapám, Édesanyám, édes Erzsikém, Jánoskám, Bercikém és Ilikém! Könnyek között fogok az íráshoz, és szinte alig látok, amikor megjelennek lelki szemeim előtt. Drága Szeretteim, vajon élnek-e? Hisz annyit imádkoztunk drága szeretteinkért. Hogy vannak? Futnék, de nem tudok! Mi van a szép kis szülői házzal? Megyünk-e még haza? Nekünk már csak úgyis az van, vagy talán már az sincs? Jó az Isten, és mint mindig, eddig is a tenyerén hordott, reméljük, hogy ezután is gondot fog viselni ránk. Hisz még a rókáknak is vagyon barlangjuk, és az égi madaraknak fészkük, reméljük és hisszük, hogy a számunkra is lesz egy hely, ahol lehajthatjuk a fejünket nyugodtan. Mindenünk oda, csupán a puszta életünk maradt meg. Mány csak egy szép álom volt, minden ház rombadőlt. Nem harangoz többé már a mi kis templomunk harangja, nem megyünk már többé a mi kis templomunkba... Rom hátán, rom. Mányt földig lerombolták. A szép templomkertet felszántotta a katyusa, meg a sorozatvető, nem gereblyézünk már benne többé, halottakkal vannak tele a templomkert kráterei. A szép parókia már csak emlék. Ránk szakadt az egész és mi a romok közül koszosán, piszkosan, 6 heti állandó pincelakás után - 5 perccel előbb tudtuk meg, hogy kiürítenek -, hagytuk el a romokat... A budai sor Zakar Klára, 1965 203
