Köves Iván: Absztráció - Thorma János Múzeum könyvei 24. (Kiskunhalas, 2007)

mozgásterét. Mert bár a fénykép egy automatikus determinizmus felhasználásával jön létre, maga a fényképezés mégis emberi jelenlétet, tudatosságot feltételez, amely a külvilág képének megjelenítésébe beleviszi a megjelenítő ízlését, választását, plánozását, kiemelését, beállítását stb. Azért hangsúlyozom ezt, mert ebben a kérdésben vita van közöttünk. Köves szerint a fénykép önmagában nem lehet műalkotás, a fénykép önmagában szolgai reprodukció csupán, tárgyi protézis ahhoz a művésziséghez, amely csak a képek párbeszédében szikrázik fel. Én viszont azt vallom, hogy ez a párbeszéd is csak akkor jöhet létre, lehet releváns, értékes, hatásos, ha a „vitatkozó felek” - az egyes képek - önmagukban is tartalmasak, szuggesztívek, művésziek. Ne feledjük, hogy képnyelv előtti korszakában maga Köves is egy „magányos” képével nyerte el mind a Picasso-díjat, mind a világ legjobb fotója minősítést. Vagyis bárhogy is berzenkedik ellene - hiszen szinte becsületsértésnek érzi, ha fotóművésznek nevezik -, ő nemcsak a dialektikus képnyelv atyja, de a fotográfia kimagasló művésze is, s képi kommunikációja ettől válik nemcsak dialektikussá, de artisztikussá is.

Amíg a film, a mozgókép Bazin meghatározása szerint „a fénykép objektivitásának kiteljesedése az időben”, az állókép időben megragadt objektivitás. Eisenstein montázsa a mozgóképek valóságos, tárgyilag rögzített összeszerelése, Köves vizuális képnyelve egymástól elkülönült „szavakból”, azaz állóképekből áll, olyan szabadon lebegő montázs, amelynek összevágása csak az alkotó és befogadó agyában - a szellemi világában valósulhat meg. Amíg a filmben az eisensteini montázs intellektualitása az egyik stiláris komponens csupán, amely a