Szomjas-Schiffert György: Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén - Thorma János Múzeum könyvei 23. (Budapest-Kiskunhalas, 2006)
Régi lakodalmak a Felső-Kiskunságban
„Meghajtom magamat alázatossággal, / Kiküldetésemet végzem bátorsággal, / Tóth Gé Imre uramnak követője lettem...” mondogatta rigmusát, amelyben megjelölte a megjelenés óráját is. Mindenütt kínálták őt kisüsti pálinkával, borral és dohánnyal, de volt száraz kolbász, szalonna és kenyér is. Dél felé már a nyelve is alig forgott, és nagy szüksége volt a cédulára, hogy ki ne hagyjon senkit. Többször nem hívott. Ha szombaton tartották az esküvőt, akkor csütörtökön este (ha a lakodalom csütörtökön vagy kedden volt, akkor előtte való nap este) jöttek az „ágyvivősök” szalagos lovakkal, szalagos ustorokkal és maguk is földíszítve jöttéje a vőlegény, a vőfélye, koszorúslegényei és a legénykomák, hogy vigyék a menyasszony bútorát és holmiját. Végigénekelték az utcákat, hogy: „Éré gyere, itt az út, Nyisd ki, kislány a kaput”. Ilyenkor a kapunál mókából nem akarták beereszteni őket, a kapu mögött még kötelet is feszítettek a kocsik elé. A lakás előtt álltak a szülők, a menyasszony és a koszorúslányok. A legények, leugrálva a kocsikról, kifeszítették a kaput, átugrálták a kötelet, valósággal megrohanták a házat. A kötelet eloldották, több kocsi behajtott. A vőlegény kocsija a ház ajtaja elé kanyarodott. A ház gazdája betessékelte őket. A vőlegény vőfélye versben kérte ki a menyasszony ágyát és holmiját. A vőlegény elővette nagy kockás zsebkendőjét, abban volt „az a sok mögveszött aprópénz” és meg akarta venni a menyasszony ágyát. A szekrények, asztal, egyéb bútorok már ki voltak készítve, a párnái, dunyhái két lepedő közé bevarrva. Előkerült a menyasszony vőfélye, aki drágán, csak sok alkudozás után adta oda az ágyat. A vőlegény koszorúslegényei mindenféle kócot, szénát csempésztek be a holmik közé, és húzogatták elő, hogy mivel van kitömve a dunyha, párna. Nagyokat nevettek. A két vőfély egymás tenyerébe csapkodva folytatta az alkut. Végre megegyeztek, s az egész pénzért odaadták a holmit. Most következett a vacsora. A menyasszonyi vőfély mindenki elé tányért tett és ő kínálta a birkapörköltet (4 személyre egy tállal), vagy a kocsonyát. Túrós és mákos rétest is adtak, - a kevésbé „módis” helyen kelt mákoskalácsot. Bort ittak hozzá, és mindenkinek a kezébe nyomtak egy telt borospalackot. Hujjákoló, borosüveges legényekkel gördültek ki a megrakott kocsik; alig fértek rá, a kocsik oldaláról lógott kifelé a lábuk. A vőlegényes háznál is megvendégelték őket. Itt volt a legénybúcsú, amelynek ez volt a nótája: „Orbán Béni muzsikája miből van...” Nyolctagú magyar banda húzta, amelyben cimbalom, citera, nagybőgő, „pikula” (klarinét) és hegedűk voltak. Cigányzenekart sohasem vittek sem lakodalmas, sem disznótoros házhoz, - „nem ültek volna lé velük éggy asztalhoz, nem ettek volna többet abból a tányérból.” A meghívott vendégek az esküvő előtt való délelőtt ajándékot vittek a vendéglátó házhoz, ahol ebből tudták meg, hogy hány személyre főzzenek. Ha valamelyik meghívott család nem vitt ajándékot, ez a meghívás visszautasításának volt a jele: „Nagy Istvánék nem jelöniek mög” ti. az ajándékvivésnél. A násznagy élő 77
