Szomjas-Schiffert György: Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén - Thorma János Múzeum könyvei 23. (Budapest-Kiskunhalas, 2006)

Régi lakodalmak a Felső-Kiskunságban

Itt a végén a „pap” elővette a pad alsó deszkájáról a literes üveget és mintha a „halottat” szentelné be, leginkább a násznépet locsolta. Volt nagy visítás. Ezután a pap elénekelte a búcsúztatót:

1. O, mely bús az udvar, melyben összejöttünk,

Mindenki meg van hatva miközöttünk.

Midőn a koporsót láttyátok bezárva,

Liktágító Jánost foglalja magába.

2. Keserves életén sokszor panaszkodott,

Ritkán volt kenyere, nagyon sóhajtozott.

Húsz krajcárt keresett két-három hét alatt,

Abból bizony ritkán került zsíros falat.

3. léig szomszéd ittend legjobban sajnálja,

Látom, a szakállán csurog le a nyála,

Oda a jó kuncsaft, Liktágító János,

Többet geberduszért nem megyen el már most.

4. Isten veled, feleségem, Szöglágyító Sára,

Nem főzöl már nékem babbal disznóálat.

Még ti megüllitek a halottnak torát,

Én meg addig mászom egek lajtorjáját.

(Ismétlésre:)

Majd ha megérkezek, odafönt a mennybe

Ászt mongya Szent Péter: - Ereggy, fiam, menny be!

Mink is odamönyünk lakni, ámmen!

Az ének utolsó versének elhangzása után a két legény megfogta a pad két végét és a pap kíséretében kivitte a halottat „eltemetni.”

18