Pál László - Jáger Levente - Tóth B. László: Halasi portrék - Thorma János Múzeum könyvei 22. (Kiskunhalas, 2006)
Pál László–Jáger Levente-Tóth B. László Halasi portrék - Miklósa Erika
— Majd tartott ez az időszak egészen a balesetig. — Igen, a távolugró gödörig. Nem nagyon emlékszem a részletekre, csak arra, hogy ott ültem a homokban, kiemeltek és éreztem, hogy nagy baj van. Mentőt hívtak, kórházba vittek, ájultan feküdtem az ambulancián. Elugrottam a bal lábammal, illetve pontosan, hogy nem ugrottam el. Az utolsó pillanatban valamiért leragadtam. Nem volt törés, csak a bal combom merő egy véraláfutás volt nyúlásokkal és izomszakadással. 1984 augusztusa, eddig tartott. Egyesületi szinten már soha többé nem sportoltam. Több hónapos kihagyás után, fokozatosan terhelve magam, megpróbáltam feljönni a versenyszínvonalra, de egy év elteltével be kellett látnom, nem megy tovább. Féltem minden ugrásnál, sem fejben, sem a lábban nem voltam már tökéletes. — Mi lett azutáni — Elkezdtem szervezkedni. Mindig és mindenhol. Összehoztam például egy női focicsapatot. Kézilabdáztam is, diákolimpiái versenyeken intézkedtem, de ezeket mind csak a magam szórakoztatására. Majd harmadikos gimnazista koromban elkezdtem énekelgetni. — Ükkor jött a Ulla néni, aki meghallott az egyik esküvőn és meglátta benned a tehetséget! — Igen, a rendezvény után odajött hozzám. .. majd az apuéknak is elmondta. Egyébként a „Miklósa Ferivel” együtt dolgoztunk, mert ő szolgálta fel a pezsgőt az esküvőn. — Kik voltak még érintve ebben a közszolgálati vállalkozásban ? — A Rémán János! Ö volt a főnököm. Ki is rúgott egyszer. — Kirúgott? De miért? Hogyan? — Hát, mert nagy pofám volt. Pontosabban csak ki akart rúgni, mert hamar belátta, hogy ez részéről rossz döntés lenne. Adott inkább egy hatalmas fekete pontot. A fekete báránynak. Az igazat megvallva minden okot megadtam arra, hogy azt higgyék, belőlem az életben nem lesz semmi, és senki. De ennek is megvolt az oka. Az addig tudatosan építgetett életkémet a sport vonalon haladva, ha nem is olimpia érmesként, de egy jó edzőként mindenképpen éldegélhettem volna. Ebbe a baleset utáni zűrzavarba jött bele az éneklés, amit én tisztán és kizárólag zsebpénzkereseti lehetőségként kezeltem. Semmi többnek, illetve egyfajta kapaszkodónak fogtam fel. Rémán Jánosra visszatérve az igazság az, hogy állandóan visszafeleseltem neki. Miután többen voltunk a műsorban foglalkoztatva, nekem kellett, mint a „szakszervezetisnek” küzdenem a kizsákmányolás ellen. Annyira komolyan vettem magam, hogy állandó harcban álltam a munkaadónkkal. Azóta egyébként, szerintem már milliószor megbocsátottunk egymásnak. (Meséli kislányos mosollyal az arcán, önfeledten, már-már szinte nevetve.) — Szpval a szó professzionális értelmében a Ullafedezett fel és rögvest elkezdett foglalkozni veled. 0 lett a tanítód? — Igen, de még volt két másik segítőm is. Emőke néni szolfézst, Szarvasné Magdi pedig zongorázni tanított. Teltek a hetek, hónapok, majd leérettségiztem, ami előtt még ugye felvételiztem, mert a művészeti iskolákban mindig előbb voltak a felvételik. A szegedi konzervatórium külön tagozatára vettek fel, így azt lehet mondani gond nélkül tudtam leérettségizni. Talán mondanom sem kell, az érettségiztető bizottságnak — a városban az esküvőknek köszönhetően, majd a sikeres felvételi híre miatt — jobb híján majdnemhogy csak énekelgetnem kellett. Az orosz szóbelin előadtam egy magyar dalt, amit megkönnyeztek a tanárok és kaptam egy hármast. Szerencsém volt, mert az osztályfőnököm Kékesiné, Móci néni igaz, hogy szigorú volt, de ismert már gyermekkorom óta és szeretett. — Szegedre vitt az utad ezután. — Igen, volt egy piros Daciánk, abba pakoltak be a szüleim. Szobát béreltünk, egy házaspárral laktam együtt a Tisza parton egy négyemeletes panelházban. Közös konyha, közös fürdőszoba. Még finoman fogalmazva is nagyon, de nagyon szar volt. Remegve vártam a hétvégéket. Addig egyáltalán nem főztem, ott viszont ugye kellett. Mindig kinéztem a szakácskönyvből valami lehetőleg egyszerűt, de miután annyira boldogtalan voltam, leginkább rizsfelfújtat ettem napokig. Csak édességeket kívántam, és semennyire sem találtam a helyem. Lógtam az órákról, a tanárok sokat mérgelődtek, kiabáltak velem. Ám annyira jól énekeltem, hogy rendre elnézték a túlkapásaimat. — A. tehetségnek sok mindent elnézünk... 81
