Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balota a kezdetektől a 20. század közepéig - Száraz Csilla: Balota története a kezdetektől a késő középkorig
kézzel formált cserepek is előkerültek. Néhány újkőkori oldaltöredéket a Poór tanyától ÉNy-ra (21. lelőhely) is találtunk. Az újkőkort követő rézkor (ie. 2500-1900) adatolása is nehéz dolog. Felszíni lelet alig van, modem módszerekkel folytatott ásatás még nem volt. A terepbejárási leletekből a vidék rézkori története még csak nem is körvonalazható. Valószínűleg a késő rézkorba vagy már a kora bronzkorba sorolható a Szalai tanya és a Kőhalom között (15. lelőhelyen) talált peremtöredék (2. tábla 2). Valamivel árnyaltabb a kép a terület megtelepedéséről a bronzkorban (ie. 1900-900). E korszakban a Kárpát-medence folyamatos népvándorlások színtere volt. Számos népcsoport telepedett le, majd kelt újra útnak. A Duna-Tisza közén időben legkorábban a Makó-kultúra népessége élt, majd később a Nagyrévi kultúra népe telepedett le itt. Korai bronzkorba tartozónak tűnik a Sándor tanyától Keletre (11. lelőhely) talált töredék (2. tábla 1). Itt kell kitérnem az eddig hangoztatott modem módszerekkel folytatott feltárások fontosságára. Az utóbbi évekig megyénk a kora bronzkor kutatását illetően is fehér foltnak számított. Az M5 autópálya és a Kecskemétet elkerülő 44-es út nyomvonalában folytatott megelőző régészeti feltárások során azonban jelentős kora bronzkori településrészletek kerültek napvilágra (Ballószög, Kecskemét-Csukásér, Kiskunfélegyháza-Izsáki út, Kiskunfélegyháza-Kővágóér).67 Balotaszállás határának kutatása során eddig csak kora bronzkor gyanús cserepeket mutathatunk még mindössze be (15; 11. lelőhelyek), de a későbbi kutatások fényében ez módosulhat. A középső bronzkorban a Vatya-kultúra népesítette be a Duna-Tisza-közét. A Vatya-kultúra idején a korábbi korszakokhoz képest már sűrű településhálózattal számolhatunk megyénkben. Dienes István beszámolójában Vatyai-kultúrába tartozónak véli az ún. Négyeshatár közelében talált cserepeket (7. lelőhely), sajnos ezek a leletek azóta elkallódtak. A bronzkor harmadik periódusában, a késő bronzkorban a Flalomsíros-, majd az Umamezős-kultúra népe lakott vidékünkön is. Balotaszállás késő bronzkori történetéről is csak igen keveset mondhatunk. Mindössze két szórvány, Dienes István által kora vaskorinak (mai fogalmunkkal késő bronzkorinak) meghatározható edényről tudunk. Sem az edények, sem azok leírása nem maradt ránk, így ezek történeti értéke igen csekély. A Balotaszállás határában lokalizált összesen 11 bronzkori lelőhely közül csak a felsorolt néhányról sejthetjük, valójában melyik népesség hagyatékához sorolhatjuk őket. A többi feltérképezett lelőhely, még magába rejti titkát. Tény azonban, hogy Balotaszállás első jelentősebb benépesülése a bronzkorban történt. Vaskorból (ie. 8. század) származó lelet Balotaszállás határából ezidáig nem került elő. A római korban már biztosan tudjuk, hogy a szarmaták (1. század első fele-5. század első fele) lakták a vidéket. A legnagyobb kiterjedésű lelőhelyek ehhez a népességhez köthetőek. A szarmaták Volga vidékéről, a dél-orosz sztyeppéről ideköltözött lovasnépe az Alföld egész területét megszállta, nagyjából akkor, amikor a rómaiak birodalmukhoz csatolták a Dunántúlt. A később megalakuló Dácia provincia közé ékelődött szarmata törzsek hol háborús, hol békés viszonyban éltek a rómaiakkal, kereskedtek velük. A szarmata települések, nagy kiterjedésű falvak, sűrűn behálózták az Alföldet, a Duna-Tisza közét és a Tiszántúlt. Feltárt településeikről tudjuk, hogy félig 25
