Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balotaszállás 1952–2006 - Ö. Kovács József: Gazdasági és társadalmi átalakulás
nek - a témánk szempontjából - fontos tanulságait összegezzük. Az egyik interjú esetében az volt az elsődleges kérdésünk, hogy az 1949 után kuláklistára került családok emlékezetében milyen képek élnek. Födi Pétemé (Lovászi Irén) 1929-ben született, ma egyedül él a faluközponttól nyolc kilométerre fekvő, gondozott tanyáján. Négy testvére közül a férfiak az átlagnál is korábban, közel az 50. életévükhöz haltak meg. Ezek a halálozási esetek beleilleszkednek a balotaszállási általános tendenciába, a korai férfihalandóságba. Kilenc évig járt iskolába, majd a szülök tanyai gazdaságában dolgozott, amit végül a 15 holdas, 25 aranykoronás értéke miatt, a kulákjellegre hivatkozva elvettek tőlük. Utólag elmondható, hogy a birtok részét képező egy hold szőlő és egy hold gyümölcsös lehetett az elvétel egyik hivatalos oka, amit egyébként többnyire az apai napszámos munka szerény jövedelméből (s a kapott szölővesszőkböl) telepítettek. Ugyanakkor az ő emlékezetében a „kommunizmusnak” nem a kuláküldö- zés volt a kezdete, hanem az 1945-ös szovjet megszállás. Az erre az időszakra vonatkozó mondanivalója mindazt megerősíti, amit máshonnan is tudhatunk, legyen az kortársi megfigyelés vagy utólagos visszaemlékezés. Erőszakoskodás, fosztogatás, lövöldözés, a nők megerőszakolása, az attól való félelem jellemezte a kivonuló német utáni újabb, szovjet hadsereg megjelenését. Mindezekről természetesen rendszerint alig vagy egyáltalán nem olvashatunk a hivatalos forrásokban. Ugyanakkor tekintetbe kell vennünk az erőszak intézményesülésének meglévő, kortársi tapasztalatait, hiszen azok tömeges módon befolyásolták a későbbi kommunista hatalommal szembeni magatartást. A kollektív erőszaknak nyilván a háború alatt vidékről elhurcolt zsidósággal kapcsolatos előképei is elevenek voltak az akkor éltek emlékezetében, ahogyan erre Födi Pétemé is utalt. Hogy kikből lettek a helyi kommunisták, arra rendszerint Balotaszálláson is az a válasz, hogy inkább azokból kerültek ki, akik korábban vagyontalanok, cselédek voltak. Emlékezete szerint 1948-ban tanulta meg a „népellenség” kifejezést. A környékbeli - sokszor szó szerinti - „padláslesöprések” és kulákül- dözés helyi történetének feldolgozása egy további feladat lehet. Mint másutt, úgy Balotaszálláson is állandó rendőri kísérettel tudták működtetni a beszolgáltatási rendszert. Visszaemlékezőnk beszélt saját, másokéval természetesen szinte azonos, ismétlődő tojásleadási kerékpáros útjairól, meg arról, hogy akkor a rendőri utasításra kellett (féderes kocsin, mivel a hatóság rendszerint ehhez is ragaszkodott) kalauzolni a határban a begyűjtést végzőket. A többszöri, köszönés és kérdezés helyett pofozkodással bemutatkozó rendőri erőszakoskodások során, 1950-1951-ben ő is megélt egy olyan esetet, amikor a puskatussal hadakozó rendőr a 70 éves is elmúlt szomszédasszonyt bántalmazta, majd a bírósági perben az idős nőt szabotálóként vádolva, néhány hónapos börtönbüntetéssel sújtották. Megjegyezhetjük, ha erről akkor így írtak vagy beszéltek volna, visszaemlékezőnk ekkor tanulhatta volna meg a „koncepciós per” kifejezést. Ezek a személyes történetek az állandó ellenőrzésről és kiszolgáltatottságról szólnak. Apját 1955-ben a rendőrség néhány napra elvitte, mert 150 forintos állítólagos állami tartozása volt, amit végül az állami gazdaságnál dolgozó veje fizetett ki, bár a bizalmatlanságra és újabb szorongatásra utal az is, hogy ennek kifizetésekor bizonyítania kellett a pénz eredetét. 1956 helyi emlékezete szintén feltáratlan terület. Míg Selymes Ferencné arról beszélt, hogy a szomszédba mentek annak idején, hogy tájékozódjanak, addig Fődiék saját rádiójukat hallgatták kukoricaszárvágás közben. Nagy Imre bejelentését, miszerint 217
