Mészáros Ágnes: Kiskunhalasi hiedelmek - Thorma János Múzeum könyvei 19. (Kiskunhalas, 2005)

A természetre vonatkozó hiedelmek

nyoma sincs a kiöntött tejnek. Emelgeti a gyerek a kiöntött köcsögöket a földről, hát alig bírja, olyan lázat érez. Az apja meg ijedten kínálja az öreget kevés tejjel, de az csak mosolyog:

—A kisgyerek elöl csak nem eszem meg!? Majd csak eljutok így is oda, ahova akarok...— és elindult sebesen, köszönés nélkül. A többit már a szomszéd aratók beszélték el, mert hozzájuk is benézett a furcsa idegen. A kaszások elkezdtek vele évődni, mikor az utat kérdezte. Az idegen nem nagyon mutatta, hogy haragszik. Mikor látta, hogy félre akarják vezetni, az évödöknek annyit mondott:

— Nem lehet arra menni fiaim, mert víz van ott! Az aratók nevettek:

— No, jöjjön föl a högyre, majd mögmutatjuk, hogy nincsen ott semmi víz se! Fölmentek vele néhányon a bucka tetejére, hát ott látják, hogy merő sík víz arra az egész határ. Avval az öreg megindul másfelé sebesen, köszönés nélkül. Még nem térhettek magukhoz a bámulatból az aratók, mikor egy kis szél csapja meg őket, és az egyiknek, amelyik legjobban incselkedett az öreggel, lekapja a kalapját és fölvágta magasba, azután meg leejtette. Az arató szalad a kalapja után, de mire elérné, a kalap már újra a magasba szállt. így tartott ez jó 500 lépésen keresztül. Akkor kalap nélkül nagy káromkodva visszafordult az ember. Közben az idegen beleveszett egy erdőbe, és ahol bement, onnan hatalmas forgószél kavarodott elő. A tarlón csomókban heverő életet pedig még harmadnap is nézegették utána.

Másnap hajnalban a gyerek hajtaná éjjeli legeltetésből befelé itatni az ökröket. Egyszer csak látja, hogy szétnyílik az ég. A hasadékban nagy fényesség látszik és muzsikaszó hallatszik. Az ökrök letérdeltek, s halkan nyögve nézték a csudát. Néhány pillanat múlva becsukódott az ég, az ökrök még mindig térdelve maradtak. Egymásra néztek és a szarvaikat összeütögették, mintha beszéltek volna. Harmadnapra olyan jégvihar verte el Halas határát, amilyenről följegyzés még nem maradt. Libatojás nagyságú jegek estek. A mezei vad egy szálig elpusztult. De százával borították a széles határt a jégtől agyonvert lovak, csikók, tehenek, borjúk. A fák még két év múlva is sínylették a jég munkáját. Az öreg emberek pedig még ma is megrendülve emlékeznek a szörnyű pusztulásra fi

Az 1939-ben 82 éves gulyás, Brinkus Sándor a halasi szélmalmokban látott garabonciást.58 A garabonciással nem jó tréfálni, a kérését megtagadni, mert az ember nagyon ráfizethet. Egyszer Halason az egyik szélmalomba beállított egy rongyos szűrös öregember, és kért egy szakajtó kukoricalisztet. Mikor kezébe adta a molnár, azt mondja az öreg:

— No, fiam, hát megadtad amit kértem, most még csak annyit mondok, hogy kösd le jól a vitorlavásznat, mert csúnya idő lesz. Avval gyorsan elment köszönés nélkül. Kinéznek utána, hogy megkérdezzék:

— Miért? Mert felhőnek nyoma sincs az égen, de már nem látták sehol.

Azért megtették, amit az öreg mondott. Egy fertály [fél] óra sem telt belé, rettenetes vihar tört ki. A vitorlák csak úgy remegtek, a molnár a malomajtóból látta, hogy a szomszéd szélmalom vitorláit tetővel együtt levágta és darabokra törte a szélvész.

24