Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 2. - Thorma János Múzeum könyvei 18. (Kiskunhalas, 2004)
Néprajz - Káposzta Lajos ifj.: Csettegő. Miért éppen Soltvadkerten?
416 ifj. Káposzta Lajos volságot is a meglévő szőlő-sorhoz állítani, nem pedig fordítva. Kerényi István nagymúltú gazdálkodó család sarja Soltvadkerten. A községben az elsők között épített hűtőházat gyümölcshöz és újításaival élenjárt a gazdák között. Őt tartják a csettegő keresztapjának mert - saját állítása szerint - ő keresztelte el erre a névre a MIB- motoros munkagépet a hangja miatt. így mesél a 60-as évekről: „Politikailag nem akartak termelőeszközt a kisparasztság kezébe adni. Kaphatók voltak ugyan csehszlovák kétkerekű kis kerti traktorok, amire lehetett tenni ekét, pótkocsit, vagy szivattyút, de a homokot nem bírta. Ez jellemző volt egyébként a későbbi évekre is, hogy ami bejött, azt mi itt Vadkerten mindig átalakítottuk: ha például vaskereke volt, gumikereket is tettünk rá, hogy mehessünk vele az országúton. Amúgy a nagyüzemi szőlőkben és gyümölcsösökben is küszködés volt az élet, nem csak a magánszektorban. Például a permetezőszerek miatt: a réz megette a szórócső anyagát. Külföldön voltak már direkt erre kifejlesztett csövek szénacélból meg kerámiabetéttel, de ide nem jutott el. Az emberek a közösben a saját háti gépeikkel permeteztek, amiért külön negyed napi napszámot kaptak. Később aztán csináltunk központi keverőtomyot, és ott töltöttek. De nem bírtunk körbeérni, akkorák lettek a táblák. Gépesíteni kellett volna, és ebben a magánszektor járt élen. Én például az Agrosztorj kistraktoromról tömlővel permeteztem a 60-as években, de ez egyedi volt. A magángazdaság azonban nem mindig volt mérvadó a többi számára, mert ezt mindenki saját igénye szerint alakította ki. Sok helyen például a szőlősorokban gyümölcsfák is álltak, vagy 10-15 méterenként egy-egy sor fa állt, alatta esetleg ugyancsak szőlőtőkékkel. Ez biztonságos volt, mert egyrészt így valami csak termett, másrészt pedig védte a szőlőt a tavaszi fagyoktól. Igaz, akkor több tavaszi fagy is volt, mint mostanában.” A műszaki problémák megoldása mellett ki kell térni a forgalmi engedélyek ügyére is. Sok minden függött attól, hogy milyen indulatú volt a rendőr: valaki lépten-nyomon bírságolni akart, más csak mosolygott és nem szólt semmit. Az újságok pozitív és negatív hangú cikkei után - volt hogy alaptalan vádaskodások is megjelentek - de főleg a jármű elterjedése miatt „valami nevet kellett adni a gyereknek”. Ez összehangolta a „csettegő gyártókat”, hiszen ez nem szabadalom volt, csupán egy „barkácsolt” gép, melyet mindenki elkészíthetett, aki talált vagy szerzett hozzávaló alkatrészeket. Kerényi István nem felejti el megemliteni a korszak politikai hozzáállását a magánszektorhoz: „Az engedélyeztetések nagy utánajárást igényeltek. Ugyanis „ez termelőeszköz a maszeknak”! A KPM autófelügyelet nekem nem engedett üzembe állítani egy vadonatúj kisbuszt 1963-ban, úgy kellett megkeresni a kiskaput. Volt egy ember, aki a nagy köztéri beszédeket hangosította Békéscsabán. Neki ismerőse volt a KPM autófelügyelet főnöke, ugyancsak csabai. Rajta keresztül tudtuk az engedélyt megszerezni. De amikor elérkezett a hároméves műszaki vizsga ideje, akkor megint elmeszeltek, újból meg kellett kérni az engedélyt - ilyen úton. Egy időszakban rettenetesen rászálltak a csettegőre. Több nagygyűlés volt bent a kultúrházban a 60- as években. Lejött végül a KPM-től is meg a Földművelésügyi Minisztériumtól is egy-egy küldöttség, akik előadást tartottak és tárgyaltak velünk. Belátták, hogy ez egy hasznos kisgép.” 8. Kerényi István
