Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 2. - Thorma János Múzeum könyvei 18. (Kiskunhalas, 2004)
Néprajz - Füvessy Anikó: Újabb adatok egy stílusban azonosítható kiskunhalasi nyereggyártó műhelyről
HALASI MÚZEUM 2. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 130. évfordulójára 385 r Újabb adatok egy stílusban azonosítható kiskunhalasi nyereggyártó műhelyről Füvessy Anikó A magyar típusú nyereggyártás a török elleni hatékonyabb harcmodor, a könnyülovasság újbóli térhódítása révén ismét felvirágzott. A könnyülovasság magyar válfaja a huszárság volt. Sikeres harcmodora révén Európa-szerte ismertté vált. Elterjedéséhez a Rákóczi-szabadság- harcban betöltött kiemelt szerepe is hozzájárult. A XVIII. század elejétől a könnyülovasságnak ez a magyar megjelenési formája harmincnégy országban figyelhető meg.1 Nyugat-európai térhódításában a Rákóczi-szabadságharcot követő menekülés és emigráció, továbbá a Habsburgok évtizedekig tartó örökösödési háborúi egyaránt szerepet játszottak. Mária Terézia uralkodásának első két évtizedében különösen sokat tett új huszárezredek felállításával s felszerelése egységének kialakításában. Felszerelési tárgyai (ruházat, fegyverzet) több országban is a magyar mintát követték. A huszárság a magyar nyerget a Habsburg-birodalomban a XVIII. század elejétől használta széles körben, melyet szabályzata egységes nyeregtípusul - magashátú baknyereg — írt elő.2 A Habsburgok évtizedekig tartó örökösödési háborúi, majd a napóleoni hadjáratok a hadsereg állandó készültségével jártak, mely a nyergesipart országosan is felvirágoztatta. A történeti Magyarország számos településén dolgoztak a XIV-XIX. századig céhes- vagy céhen kívüli nyereggyártók, hogy a meglévő, majd az állandóan növekvő igényeket kielégítsék. A céhes nyergesek gyakran más rokonszakmákkal (szíjgyártó, fegyverkovács) közösen váltották ki kiváltságlevelüket. A nyereggyártó-központok közül már a XVIII. század közepére országos ismertségre tett szert a tiszafüredi, melyet a testőrköltő Amadé László (1703-1764) és a visszavonult gyalogos, majd huszártiszt, Gvadányi József verseikben is megörökített. A tiszafüredi nyergesek ugyan 1822-ben váltották ki privilégiumukat, de már 1713-ban egy összeírás Tokai Péter nyeregcsináló nevét is tartalmazta. Gvadányi a füredi mellett még az igmándi nyergek kiválóságára is utalt, bár erről rajta kívül sem a korabeli, sem a későbbi források nem tettek említést.3 A hadiipar előírásokkal szabályozta a katonaság, köztük a huszárság ruházatát, fegyverzetét. Csak azok a gyártók és kereskedők juthattak hadiipari - és ezzel biztosabb - jövedelemhez, akik az előírásokat teljesítették. A feltételeknek nem minden nyereggyártó központ tehetett eleget, hiszen a magyar típusú nyergek előírásoknak megfelelő átalakítása vélhetően nem volt könnyű feladat. László Gyula, az éles szemű megfigyelő nem véletlenül jegyezte meg a füredi nyereggel kapcsolatban, hogy annak szerkezetében, főleg a kápafejek megformálásában a hadiipar módosításokat hajtott végre.4 Erre egy 1765-66-os polgári peres füredi eljárás is utal, ahol a kápákhoz szükséges, kétágú bükkfákat még nyeregbunkóként említették, mely esetleg arra utal, hogy a füredi nyergek bunkósfejű és kápakanalas változatban is készültek. A perszöveg arra is utal, hogy a füredi nyergesek már ekkor a Bükk-hegységben külön megbízottat foglalkoztattak a kápakészítéshez alkalmas kétágú fák kiválasztására.5 Az előírások a konjunktúra egy évszázadot is meghaladó időszakában a „komisszió” számára dolgozó nyergeseknél a nyergek szerkezetét nem csak átalakították, hanem szabványosították is. így nem csodálkozhatunk azon, hogy gyűjteményeink ún. magyar nyergei nagy fokú formai és szerkezeti hasonlóságokat mutatnak. Mivel fanyergeink már több mint egy évszázada a használatból szinte teljesen kiszorultak, gyűjteménybe kerülésükkor készítésükre megbízható adatokat már alig lehetett lejegyezni. Fanyereg, magyar nyereg, füredi nyereg elnevezéssel kerültek a leltárkönyvekbe, holott nyilvánvaló volt, hogy a hadi- és egyéb igények kielégítésé
