Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 2. - Thorma János Múzeum könyvei 18. (Kiskunhalas, 2004)
Történelem - Novok Rostás László: Mélykút elnevezése és címere
HALASI MÚZEUM 2. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 130. évfordulójára 347 Mélykút elnevezése és címere Növök Rostás László A történelem csapásaiból bőven jutott annak a vidéknek, amelynek egyik települése Mélykút. A környező falvakhoz hasonlóan Mélykút is többször megsemmisült, majd újjászületett. Az elmúlás után mindig jött a feltámadás. Többnyire önkéntes belső vándormozgalom révén népesült be ismét e terület. Új lakói legelőket, gazdagon termő földeket, bővizű itatóhelyeket kerestek. A török kiűzése utáni első (ismert) összeírás 1699-ben bemutatja, hogy a községet 21 adófizető polgár és 5 fiú lakja, állatállományát 33 ló, 38 ökör, 36 tehén, 29 borjú, 166 birka és kecske, 1 disznó képezi, földművesei 3 szőlősort 51 hold búzaföldet és 19 hold kölesföldet művelnek. Ezek az adatok a lakosságnak inkább az állattenyésztő, mint a földművelő voltát hangsúlyozzák. E kis létszámú település a Rákóczi- szabadságharc idején újra elnéptelenedett. A 18. század második évtizedében, a szabadságharcot követő évektől kezdve új letelepülők jöttek a történelmi Magyarország északi, keleti, nyugati megyéiből, az Alföld kevéssé termékeny, de sűrűbben lakott területeiről. Kezdetben szinte végtelen területek adhattak szállást az állat- tenyésztőknek, a földműveseknek. A szorgalmas lakosság rövid idő alatt a kor színvonalán álló mezőgazdasági kultúrát teremtett, egyre nagyobb területeket vont művelés alá. Állatállománya is egyre gyarapodott. A sok állatnak a dús füvet adó legelők mellett tiszta ivóvízre is szüksége volt. A terület azonban nem rendelkezett bővizű folyóval, azt csak természetes forrásvíz vagy mélyen megásott kút vize helyettesíthette. Az éltető vizet adó kútnak - forrásnak - tónak a település helyének a kiválasztása szempontjából ezért meghatározó szerepe lehetett. Vízlelő hely több is akadt e vidéken. A mai mélykútiak szemében leginkább a település központja, a tóparti mélyedés vize, a Nagytó számított olyan helynek, ahol vízhez juthattak a letelepülők és az arra járók. A mai lakosok közül a legidősebbek még emlékeznek arra, hogy a 20. század első évtizedeiben a Nagytó déli részén, a forrás helyén, a víz felszíne enyhén mozog, s azt is tapasztalták, hogy a vízbe hajtott állatok (a lovak) elkerülték a forrást, a mozgásban lévő vizet. E forrás azonban csak igen kis tömegű vizet adhatott. A Nagytó valójában nem más, mint egy - a mai település közepén elhelyezkedő - vízgyűjtő medence, vízkészletének döntő részét mindenkor a leeső csapadék adta. A Nagytó azonban nem lehetett az egyedüli vizet adó hely itt. A településhez közelebb, és a távolabbi határrészeken több kisebb állóvíz is létezett egykor. Vizüket a már megásott kutak vizével együtt a törököt üldöző Savoyai Jenő hadserege is fogyasztotta. Hogy a több vízlelő hely közül a település miért éppen a sekély medrű Nagytó körül alakult ki, azt a tó földrajzi helye magyarázza. Mellette húzódott el a Szegedet Bajával (a Tiszát a Dunával) összekötő országút, melyen többek között a sót szállították az erdélyi sóbányákból a Dunáig, majd onnan tovább az ország északi és nyugati területeire. Egy 1773- ban készített térkép pontosan ábrázolja a sószállítás legfőbb útvonalait. A Maros folyó medrével párhuzamosan megrajzolt vonalak Szegedig követik a sót szállítók útját. Itt több ágra szakadva behálózzák az Erdélytől északra és nyugatra eső országrészeket. A Baja felé tartó út Mélykúton is átvezet. A szájhagyomány szerint ezen az útvonalon közlekedő sószállítók itt, Mélykúton tartották pihenőjüket, s ezt azzal indokolták, hogy a környéken itt található a legjobb ivóvíz, amely emberi fogyasztásra is alkalmas, s az állatok szomját is oltja. A természetes módon kialakult tavak vizét az állatok ihatták, az embereket a már megásott kutak vize csábíthatta erre a pihenőhelyre.
