Lehóczki György: Kiskunhalasi tűzoltóság 1904-2004 - Thorma János Múzeum könyvei 17. (Kiskunhalas, 2004)
Kiskunhalas város tűzvédelme 1882-ig
a nagyon tűzveszélyes szárazmalmok kitelepítése is. A malomipar, mint általában az Alföldön, Kiskunhalason is igen fejlett volt. 1752-ben számuk 8, 1786-ban 20, 1820- ban 28, 1848-ban 36, 1879-ben 42 és 1900-ban 44 volt. A szárazmalmok nádtetővel épültek, s tűzveszélyességük miatt a XIX. század első felében a hatóság szorgalmazta kitelepítésüket a város szélére. Később a határban is voltak már szárazmalmok. Az első szélmalmot 1798-ban a város építtette. A száraz- és szélmalmok a századforduló után rohamosan pusztultak, mivel a fejlettebb, korszerűbb gőzmalmokkal nem bírták a versenyt. Az első gőzmalom 1863-ban épült, ez 1875-ben leégett. Ugyanez volt a sorsa a második gőzmalomnak is, mely 1879-ben épült és öt évig működött. Ugyancsak leégett a harmadik gőzmalom is, melyet 1882 táján építettek és 1885-ig használtak. A leégett gőzmalmokat később újraépítették, az első világháború előtt már egyszerre kettő is működött.' Érdekes, hogy 1757-ben szegény ember csak úgy kaphatott lakóház építési engedélyt, ha kötelezte magát, hogy házára kéményt nem épít. Ebben az időben ugyanis fából készítették a kéményeket, amit csak 1780-ban tiltottak meg. A megváltozott körülményekhez igazodva különböző tűzvédelmi, kéményseprési szabályrendeleteket is alkottak a város vezetői. Betartatásuk azonban mind több gondot okozott.' A tavak, főleg a lecsapolásukat követően benádasodtak, ezek a nádasok szinte ránőttek a város lakott részére. A lakóházakat szinte kivétel nélkül náddal fedték. (Használták a nagyon tűzveszélyes - apró deszkalapocskákból készített - zsindelyt is.) Ilyen házak napjainkban csak elvétve találhatók. Pl. Kiskunhalas Marx tér 1. szám alatti táj ház. A nádasok a tűzveszélyt illetően igen veszélyes „szomszédok” voltak. Mária Terézia parancsára 1772-ben a város négy egyenruhás tűzőrt állított ki. Ezek közül kettő a református templomtoronyban, kettő pedig az utcán teljesített szolgálatot. Bérük évenként, fejenként 20 forint készpénz, 10 mérő búza és az egyenruha volt. Éjjel-nappal őrködniük kellett és ellenőrizni, hogy minden ház előtt van-e oltóvíz, s hogy a kéményeket megfelelően kijavították-e. Akkor még, nem lévén toronyóra, az egyik toronyőmek kötelessége volt estétől éjfélig, a másiknak pedig éjféltől virradatig a kerek órákat is kikiáltani, mint azt a régi filmekben gyakran látjuk, halljuk. A város vezetése 1778-ban rendelkezett, hogy a városban az épületek kéményeit évente négyszer megvizsgálják, és intézkednek azok rendbe hozására a tűz megelőzése miatt.4 Sajnos a nádtetős házak gyakorta eszközei voltak a zsarolóknak és bosszúállóknak. A XIX. század első felében ugyanis szokás volt gyújtogatással fenyegetni a város bíráit, tisztviselőit. Egy 1765-ben kelt rendelkezés szerint tűzveszélyesnek minősítették az utcán való pipázást. Ezért azt megtiltották, s mert Abonyi Tóth János 1792-ben megszegte a tilalmat, tíz botütést kapott. A város vezetése úgy döntött, hogy aki gyújtogatót fog el, egy aranyat kap. 1787-ben a piacon fából a tűzoltószerek részére szín épült. Itt kell megemlíteni, hogy a városnak nagy szerencséje volt minden egyes tűzeset alkalmával, mert nem fújt komolyabb szél, s így a lakóházak megmenekülhettek. Jelentősebb tűzeseteket jegyzett fel a krónikás 182010
