Gszelmann Ádám: A Szilády Áron Református Gimnázium története - Thorma János Múzeum könyvei 15. (Kiskunhalas, 2004)

„Úrnak, mesternek, parasztnak egyaránt osztály és felekezetkülönbség nélkül keblére ölelte mindenki gyermekét.” Ez derül ki Táczi Szabó Győzőnek, a gimnázium tanárának, a tanulók összetételét elemző, 1941 -ben közreadott tanulmányából is.

Az államosítást követően, 1948-1993 között a Szilády Áron Gimnázium állami, illetve önkormányzati fenntartásában, és felügyelet alatt működött. Az 1948-1950 között végbement úgynevezett pedagógiai rendszerváltást követően sikeres évek következtek. A tantestület nehéz szervezeti és anyagi körülmények között is megőrizte és épített a korábbi hagyományokra, sőt több területen bővítette, gazdagította is azokat. Sikeresen birkóztak meg feladataikkal, emellett mindenkor biztosították az oktató nevelőmunka magas szintjét. Ennek rövid bemutatását nemcsak a folytonosság, de a tisztelet és megbecsülés miatt is fontosnak tartottam.

A mellékletként közölt tanári életrajzok, névsorok a reményeim szerint árnyaltabbá teszik a református egyház iskoláiról alkotott képet, de egyben példaként is szolgálhatnak ahhoz, hogy belássuk: az idő bár elválaszt bennünket, a körülmények is folyton változnak, de az iskola céljai, a pedagógus alapvető feladatai maradnak.

Sub pondere ereseit palma. Ez a latin mondás fogadja az iskola előcsarnokában az oda belépőt. Jelzi ez és jelképezi azt a nemes küzdelmet és folyamatos, folytonosan megújuló munkát, melyet tanárnak, diáknak végezni kell az ismeretszerzésért, a tudásért. Az iskola örök feladatát juttatja eszünkbe, hogy munka nélkül nem várható eredmény, hogy sem tanárnak, sem diáknak nem szabad megfutamodnia a kemény munka elöl. Ennek érdekében születtek - mai szemmel nézve kemény - iskolai szabályok, házirendek, melyek érdekes módon nemhogy lazították volna, de még inkább szorosabbá tették a kapcsolatot tanár és diák, tanuló és iskola között. Mindezt bizonyítja nemcsak az öregdiákok szövetségének létrehozása, de a sok alapítvány és más önzetlen támogatás, melyet a volt tanulók iskolájuk fenntartására, a tanulók támogatására adtak. A jelmondat az iskola örök feladatátjuttatja eszünkbe, hogy kemény munka, kitartás nélkül nem várható eredmény. Igaz ez tanárra, diákra egyaránt.

Szerencsés egybeesés az, ha történész és tanár egy és ugyanaz a személy. Olyan ez, mint a két szem, amely eggyé alakítja a látott képet. Iskolatörténet írása történészi feladat. Módszerei, a dokumentumokra való építés szakmai szabály. Egy-egy esemény, intézkedés azonban mást mond olyannak, aki tudja, hogy milyen feladat katedrán állni, gyermeket nevelni, iskolát vezetni, mint annak, aki kívülről látja, szemléli a dokumentumok alapján az iskolát, annak múltját. Lehet, hogy ez esetenként szubjektivitáshoz is vezet, elfogultságot az iskola, a tanuló és a tanár iránt. Mindez esetleg még a könyv szerkezetében, felépítésében is érvényre jut. Kérem a tisztelt olvasót, nézze ezt el nekem.

Az iskola - ez a gimnázium is - a gyermekért volt és van. Miatta létesült, érte tartják fenn. Az oktatási intézményben mindennek érte kell történnie, hogy biztos tudás birtokában továbbtanulhasson, vagy munkáját végezhesse. Fennállása egész idején ebben a tanintézetben nagyon sokan szereztek valamilyen szintű végzettséget, érettségi bizonyítványt. A továbbtanulási adatok is illusztrálják, hogy a gimnáziumban érettségizetteknek több mint fele mindig felvételt nyert felsőfokú intézménybe. Az eredmény

13