Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

Állattartás, pásztorkodás a redemptió után

Idevágó adatainkat a „Pásztorélet a Kiskunságon" című könyvünkben már bőven ismertettük, ezért jelen munkánkban csak röviden szólunk róla: Az 1745- ben történt visszaváltáskor a hozzájárulás arányában birtokba adott földeken új élet indult a kunoknál. Főfoglalkozásuk továbbra is az állattartás és pásztorkodás maradt. Nekiakasztották ugyan az ekéket az új tagoknak, de kitartó szorgalma csak keveseknek volt. A felsőbbség buzdításai nem sokat értek. Szilajpásztorok gondjaira bízott barmok és falkák népesítették be a közlegelőket. A jószág csakúgy úszott a kövér legelőkön. A föld vérét, a vizeket abban az időben még nem vezetgették el, s az égi harmat bővebben hullott és jobban táplálta a mezőket. A vadhomok ugyan elöntéssel fenyegette a földek, a rétek és legelők egyes részeit, mert a kunok letelepedésekor itt talált vadkörtefák és sarjadékaik, s a később ültetgetett fűz-, szil- és tölgyfák kevésnek bizonyultak az állandó veszély ellen. A hatósági intézkedésekre kezdődő erdősítések mellett is 100 esztendő kellett ahhoz, hogy a homok terjedését megfékezzék. A kövér legelőkön felpendült jószágnak jó ára volt, a vásárainkon igen kapósak voltak. A külföldi kereskedők mind felvásárolták az eladó jószágot. Legkeresettebbek voltak a fehér magyar marhák, mert jobb tejük, jobb húsuk volt, mint a tarka marháknak. Kapósak voltak a katona alá való ún. remondacsikók, s a parlagi magyar lovak is.

A régi hosszúgyapjú magyar birkák mellé a XVIII. század közepe táján megjelennek a nyugatról érkezett selymes juhok, de az akkori szilajtartás idején azokkal sok baj volt, alkalmas férőhelyek hiányában, a téli fergetegek idején sokat szenvedtek. Tartásukat már 1769-ben erélyesen tilalmazta is a halasi tanács, 1770-ben pedig a város határából való kipusztításukat is elrendelte, mert utánuk sem ló, sem szarvasmarha nem legelt. 1798-ban a Helytartó Tanács kérdésére a halasi tanács jelentette, hogy „ezen városban mármost selymes juhok tellyességgel nem is tartatnak."2'

így volt ez a többi kiskun helységekben is. A XIX. század elején azonban ismét megjelennek a selymes juhok, mert a tartásukhoz szükséges építkezéseket már sokan meg tudták oldani, tartásuk pedig igen hasznosnak bizonyult. Ettől kezdve a régi hosszúszőrű magyar birkák tartása lassan lehanyatlott.

Általában azt mondhatjuk, hogy a XIX. század középső idejéig, s közlegelők felosztásáig a Kiskunság népe főképpen az állattartás hasznából élt, míg a földmí- velést csak kisebb mértékben űzte.

Szilaj, félszilaj és kezestartás. A XIX. századforduló idején - mint a régi levéltári írások mutatják - építkezési nehézségek, alkalmas férőhelyek hiányában mind a nagybarmok, mind a juhfalkák, s a kondák is jórészben a síkon teleltek. A nagybarmok a maguk járásán található homokdombok és nyárerdők aljában, a juhok lehetőleg U alakú homokbuckák alkotta ún. kucókban enyhelyeztek, a kondák valamely nekik megfelelő zsombékos helyeken turkáltak.

59