Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
hogy még szabadabb életet élhessenek, lóra ülhessenek, világot láthassanak. Volt, aki maga helyett szolgalegényt állíthatott. A XVII-XVIII. században még mai értelemben vett sorozások nem voltak. Az adó és lélekszám s a redemptiok arányában helységenként előírt létszámot verbuválással vagy - ha a szükség úgy kívánta - sorsvetéssel szedték össze. Régebben zsoldos katonaság volt. A katonai szolgálat nem volt pontos életkorhoz kötve. Még 30-40 éves férfiakat s házas embereket is verbuváltak, ha önként beállítottak. - A katonák soraiban csak kétféle altiszt volt: őrmester és káplár. A XIX. század elejétől a huszársághoz verbuváltakat csak egy „kapulációra," 12 esztendei szolgálatra kötelezték, mely hosszú szolgálat, szükségből vagy büntetésből meghosszabbítható volt, azután obsittal hazabocsátották őket. Ezt az egy „kapulációt" később nyolc, azután hat, majd négy esztendőben állapították meg. íly hosszú idő alatt a nehéz szolgálatot sokan megúnták, s ezért - ha elvétve is - többen „ kioldták magukat a bandábul". A szökött katonákat a harmadik szökésük után - ha megtalálták - főbe is lőhették. Régebben a vesszőfutás is járta: Két sor katona mindegyike kezébe egy- egy szál nyírfa vagy kökényvesszőt adtak, s a szökött katonának azok között kellett szaladnia, ameddig csak bírta. Futása közben minden katona rávágott a vessszővel. Ilyenkor egyik-másikról cafatokban lógott a hús; némelyik halva rogyott össze. Elbeszélőim ilyen esetekről is csak könyvekből olvastak. Aki ölt, rabolt vagy gyújtott, a vármegye tömlöce elől - még akkor is, ha úgy elvert valakit, hogy lepedőben kellett hazavinni - a katonasághoz menekült. A verbunkosoknál felcsapottak között ilyenek is akadtak, mert azután már nem üldözhették őket. A kiskunsági katonaszökevények száma a 48-as idők után egyre nőtt. Erre legtöbb esetben az szolgáltatott okot, hogy a zászló lehanyatlása után az önkényuralom megszüntette a kun fiúk ama kiváltságát, hogy kizárólag a huszársághoz sorozzák őket. Szégyellték magukat, akiket az önkényuralom idején bakancsosnak sorozott a német, pedig minden esetben így volt. Legjobban a volt 48-as honvédeket keresték. Mondogatták is ám többen:- Ha papirosbul lösz is a bakancsom, nem szaggatom el! Inkább betyár löszök, de bakancsos nem löszök! Számosán „félreálltak". Hitték, s velük együtt népünk is hitte, hogy a betyár- kodók a cselekményeikkel végeredményében a zsarnokság bukását, a gyűlölt rendszer végzetét siettetik, ami bizonnyal eljövend. így kerekedtek az írók és a népiélek formálta dalsorok: „ Én, ki egyszer küzdöttem a csatába, Bús kebellel bolygok most a pusztába. Ez a puszta, bár nem tornyos kőhalom, A szabadság templomának gondolom. 237
