Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

és magasságával csillogtatják tehetségüket. Néhány ilyen népköltőről is emlékezzünk.

Gózon István

Hajlott idejű volt már, amikor csöndes kis nyárfás tanyáján, az 1880-as évek elején verselni kezdett. Pedig mint tanyai gyerek egy télen járt csak iskolába. Paraszt írótársai, szomszédai meg atyjafiai szórakoztatására, s a maga kedvteléséből írogatott. Első verskötete kézről-kézre adogatás közben elkallódott. Azt, mint unokája, már én sem láthattam. A 90-es években már nem volt meg. Korda Imre halasi tanár kéziratai között találtam belőle néhány sort. 2. számú kötetét így vezeti be:

Verselni akarok e kis könyvecskében,

Csakhogy nem érek rá máskor, csakúgy télben.

A meg még nagyobb baj a rá nem érésnél,

Hogy éjjel kell írnom egy pislogó mécsesnél.

Mégis, ahogy tudom, majmolom a költőt,

Pedig elhagytam már a hatvan esztendőt.

Érzem, hogy az időm nemsokára lejár,

Most mutatom meg már, mit tud hát egy kontár.

Elbeszélő és lírai verseiből szedegettük ki az alábbi verses példázatokat:

A bőrköntöst is, ha soká nem viselik,

Beléesik a moly, a szőre lefeslik. így van az ember is az egészségével,

Hogyha nem dolgozik, küzd betegségével.

Még a házaséletben is ott honol csak a béke,

Ahol keveset különbőz az időnek mértéke.

Díszük ugyan menyecskével sok idős férfi háza,

De az nem dicséri férjét egy se, inkább alázza.

Téved, midőn azt képzeli, jól áll háza tájéka,

Nincsen ott a boldogságnak hívesítő árnyéka.

Iszákos embernek ne bízzunk szavában,

Mert annak hite lakik a torkában.

Okos megelégszik a hátulsó sorral,

Ott díszíti a helyt, amelyet elfoglal.

Az ördög lakhelye nem a gunyhó, se ház,

Mert az szép asszonyok szemeiben tanyáz.

Jó lelkiismeret soha el ne hagyjon,

Többet ér az, mint más elmúlandó vagyon.

158