Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

- Mi az ára István gazda ennek a sötétpej kancának? - kérdezte az alkusz.- 200 forint!- Ne annyit kérjön, hanem ötszázat! Itt vannak az angolok, mindjárt itt löszök velük, hanem ne sokat engedjen az ötszázbul! Neköm is adjon kigyelmed ötven forintot!- Adok szívesen, hajói elkelnek! - mondotta ilyenkor a gazda.

Lóvezetőink a vásári alkudozásokba is gyakran beleszóltak, mégpedig hol az

eladó, hol a vevő fél javára. A lovak feldicséréséért úgynevezett „biztatási pénzt", a lóhibák elhallgatásáért pedig „hallgatási pénzt" kaptak.

Egy lóvezető általában öt-hat lovat tudott csak vezetni, de előfordult, hogy tíz ló vezetését is elvállalta. Ilyenkor az első öt lovat kunkötéssel egymás nyakához, a másik öt lovat pedig hurokra, s a maguk kötőfékjével az elsők farkavégéhez kötötte. A lóvezető elöl, a bal szélső ló kötőfékje szárát fogta. Ha három ló került hátra, akkor azokat jobbról a két szélső ló után kötötte. Az így összeállított lócsapatot egy ember vezette. Ha társai is voltak, azok többnyire kocsira ültek, s időnként felváltották a lóvezetőt. Díjazásukat a lovak számához és a távolsághoz igazították. Ritkán külföldi útjuk is akadt. Ha a hajcsár úgy látta, hogy egyedül nem bírja a hajtást lebonyolítani, társult valamelyik ismerős földijével, vagy a vásárban segítséget fogadott maga mellé. Az ilyen felfogadott segítséget hajtónak nevezték.

Az olyan hajcsárokat, akik állandóan másoknak és messzeföldről hajtottak jószágot, „nagyhajcsároknak" nevezték. Halasi hajcsáraink többnyire nyugatra hajtottak, mert arra kevesebb jószág volt. A hajcsárok többet kereshettek, mint a lóvezetők. Kész kiadásaikra megbízóiktól előleget kaptak.

A vásárra érkező külföldi és hazai lókereskedők, a helybeli és vidéki lóvásárlók legelőször szemlélődni kezdtek, majd végigjárták a lóvásárt, hogy tájékozódjanak, vajon találnak-e maguknak való lovakat, és melyikért mennyit kérnek. A pénzesebb vevők a lóállomány legjavából iparkodtak vásárolni. A honvédség és a közös hadsereg részéről vásárló bizottság is megjelent, s remonda csikókat meg tüzérlovakat válogattak, s azokért jó árat is fizettek. A külföldiek meg a pénzesebb vevők a fajtákban is válogattak. Keresettek voltak a mezőhegyesi, bábolnai (arabs), muraközi, nónius, furio, gidrány, lepke, vészmadár, angol telivér, stájer és a belga lovak.

A kisebb pénzű emberek lehetőleg páros lovakat vagy a másik lovukhoz hasonló lovat igyekeztek vásárolni, mivel pl. a sötétpej ló mellé nem illett volna sárgaderes. Általában igen kapósak voltak az almásderes, almáspej, kökényderes, seregély deres és a meggyszín pej lovak. A színfoltokat ritkán kifogásolták, de arra igen ügyeltek, hogy a kiszemelt ló színfoltja a párjáéval egyezzen. A „szárcsa", „hóka", „csillagos" vagy „lámpás" ló nem illett a „tisztahomlokú" ló mellé.

A válogatósabb vevők a testi vagy egyéb hibájú lovakat igencsak elkerülték. Ilyeneknek tartották pl. a keskeny szügyű, rontott billegd, szűk elejű, nyúlfogú, nyúlszájú, szamár orrú, görbe hátú, teletalpú, pókoslábú, lapdás, kondor, csókaszemű, harapós lovakat.

126