Jankó Ákos: Kiskun parasztverselők - Thorma János Múzeum könyvei 9. (Kiskunhalas, 2001)
Voigt Vilmos: Bevezető
BEVEZETŐ Az utóbbi időkben végre megélénkült a magyar folkloristák és néprajzkutatók érdeklődése az írásos (nem szóbeli) népi szövegek iránt. Főként erdélyi kollégáink a feliratok, verses levelek, kéziratos gyűjtemények, emlékkönyvek és más iratok feltárásával mutatták be, hogy a néphagyomány nemcsak szóbeli formákban élhet. Természetesen a Felvidéken is ismerik az emlékkönyveket és más írásos formákat. Szlavóniából katonakönyveket, a Bácskából hosszú verses krónikákat tettek közzé. Gyűjtöttek hasonló, bár nem ennyire szép anyagot a mai Magyarország területéről is. Immár fél évszázada, hogy Takács Lajos (majd mások is) foglalkoztak a még a második világháború után is felbukkanó históriások működésével. Ezek vásárokon és más sokadalmakban élőszóban adták elő „megtörtént események" krónikáit. Ehhez azonban írásban rögzített verseket készítettek, vagy a szóbeli előadás forrása kézírt (majd kinyomtatott) szöveg volt. Schram Ferenc, Pogány Péter, Katona Imre, Küllős Imola és mások foglalkoztak műit századi ponyvairodalmunk kérdéseivel. A kis nyomdákban olcsó fuzetkéket kiadó szerzők gyakran a népköltési alkotásokat vették mintaként, máskor a népszerű nyomtatványok később lettek élőszóban is sokszor előadott változatokká. Legendák, csodatörténetek, a búcsúi énekek és imák, a betyárokkal foglalkozó szövegek, mesék, a gyilkosságokról szóló balladák és érzelmes versek jelentek meg a ponyván - együttvéve többezer füzet, többtízezer szöveggel. A múlt század végi magyar folklór nem arisztokratikus, nem fintorgó kutatói mindig is foglalkoztak ezzel a hagyománnyal, amely több további generáció hagyomány-ismeretét döntő módon befolyásolta. Amint említettem, minderről újabban többet tudunk, noha még most sem eleget. Végre mindenki észreveheti, hogy az írott betű nem a folklór (legfeljebb a korlátolt folklorista) ellensége. Azonban ehhez képest mindmáig hihetetlenül keveset foglalkozott a kutatás egy olyan írásbeli hagyománnyal, amikor a falusi paraszti környezetben írástudó emberek maguk alkotnak költeményeket. Ezeket írásban terjesztik (ha egyáltalán terjesztik), és ha fel is olvassák ezeket baráti családi körben, ám ez nem azonos mondjuk az ugyancsak írott szövegek alapján dolgozó, a lakodalmi közönséget szórakoztató vőfélyek versezetével. Elvben minden olyan helyen, ahol laktak írástudó emberek, megvolt a lehetősége annak, hogy verseket fogalmazzanak és ezeket lejegyezve írásban örökítsék meg. Főként a protestáns iskolákban poétikai gyakorlatok során kívülről is megtanítottak verseket, ezeket le is másoltatták, utánzásukra bíztatták a növendékeket. Az egyházi énekeskönyvek mindenki számára mintaként szolgáltak. Minthogy földrajzi, történelmi ismereteket, de a csíziókban még időjárási és egészségügyi szabályokat is versbe foglaltak, kántori búcsúztatók, lakodalmi búcsú-versek és vőfélyversek olyannyira széles körben terjedtek el, hogy szinte bármelyik faluból várhattuk volna egy-egy költői 5
