Jankó Ákos: Kiskun parasztverselők - Thorma János Múzeum könyvei 9. (Kiskunhalas, 2001)

Kiskun parasztverselők

A dologtalan embert jellemzi az alábbi sorokban:

A bőrköntöst is, ha soká nem viselik,

Beléesik a moly, a szőre lefeslik. így van az ember is az egészségével,

Hogyha nem dolgozik, küzd betegségével.

A szerelemről így vélekedik:

Onnan, ahol nincs élelem,

Kiéhezik a szerelem.

A szegény legénynek jobb ha nem szerelmes,

Annak a szép leány úgysem engedelmes.

Zöld fát nem talál december,

Hív szeretőt a vén ember.

Parasztverselőink műveinek nagy része alkalmas volt arra, hogy a nép ajkára kerülve népi kultúránk közös művelődési kincsévé váljon. Gőzön költeményei között találunk olyan népdal-szerű alkotásokat, amelyek a közösség érzésvilágának, formai elvárásainak megfeleltek, sőt a népdallá válás lehetőségeit is magukban hordták:

Mint Nagybugac, nincs olyan vad puszta,

A csikó, ha ott nő fel, nem lusta.

Kunhalas és Kecskemét közt fekszik,

Ott a gyermek betyárnak növekszik.

Másik versében már nem is ő, hanem a népdalok kedvelt alakja, a betyár szólal meg:

Betyár vagyok, nagybugaci ménesből van paripám,

Nem sajnál más, ha zaklatnak, csak egyedül a babám.

A vers végén élettapasztalatait a közösség által használt népi bölcselkedések köntösébe öltözteti:

A nagy cserfát néha addig tekergeti a vihar,

Míg ki nem dől, de a bodza azt sem tudja, mit akar.

A népdallá válás lehetőségeit legjobban Modok Sándor Pásztorlegény című művében érzékelhetjük: A vers szerkezete teljesen megfelel a népdal követelményeinek, ritmusa pedig már maga is szinte dallam:

38