Szakál Aurél (szerk.): Bodor Miklós - Thorma János Múzeum könyvei 6. (Kiskunhalas, 2001)
Bodor Miklós grafikai életműve
Bodor Miklós grafikai életműve Bodor Miklós grafikai életműve a második világháborút követő időszak jellegzetes és egyedül álló együttese. Az a mintegy háromezer tusrajz, amit máig készített, nemcsak stiláris értelemben összetéveszthetetlen és egyedi, de a rajzok formavilága mellett legalább annyira szokatlan az a téma, amit Bodor Miklós megjelenít. Geográfusi következetességgel tárja fel a kiskunsági Homokhátság - népies kifejezéssel a „Kétfolyóköz”- futóhomokkal, szikes, vizenyős földekkel és lapályos síkságokkal tarkított változatos vidékét; grafikai lapjain a természetbúvár szorgalmával rögzíti a vidék növényvilágát; és nem utolsó sorban néprajzi, szociológiai alapossággal kutatja fel és örökíti meg a kiskunsági és a jászsági parasztemberek használati tárgyait, hitük gyakorlásának emlékeit, a fából ácsolt haranglábakat és útszéli kegyszobrokat; valamint e két vidék településeinek jellegzetes népi lakóházait, középületeit. Mindezek mellett az alföldi táj egyediségét és különösségét felfedező romantikus költő, Petőfi Sándor kiskunsági élményeit követve, a versekben többször megénekelt jól ismert helyek és az otthon melegét sugárzó tárgyak grafikai feldolgozására, újraértelmezésére - egyfajta művészi „rekonstrukcióra” - vállalkozik Bodor Miklós. A népi emlékek és a modernitás ötvözésének szándékára a 20. századi magyar művészetben Bartók Béla és Vajda Lajos tevékenysége óta számtalan példát találunk. Azonban ilyen sokoldalú és mindamellett egy-egy tájegységhez szigorúan kötött művészi feltáró- és gyűjtőmunkát a képzőművészet eszközeivel tudomásom szerint még senki nem végzett. A munka eredményeképp születtek meg azok a több száz rajzot magukba foglaló tematikus mappák, amelyek részleges bemutatására a 2001. júniusában rendezett kiskunhalasi kiállítás és ez a katalógus vállalkozik. Bodor Miklós a művészi alkotás varázsával még kisgyermek korában találkozott. Az iskolában és otthon, édesapja asztalosműhelyében szívesen rajzolt, ám a művészet titkos, mágikus hatalmából először akkor értett meg valamit, amikor Edvi Illés Aladár festőművésszel találkozott. 1937 nyarán Bodor Miklós elemi iskolai tanítója hívta fel a Nagykörű környékén dolgozó festőművész figyelmét a jól rajzoló kisfiúra. Edvi Illés felismerte a 12 éves fiú rajztehetségét és bíztatta szüleit, hogy a budapesti Iparrajziskolában taníttassák gyermeküket. A festő és a gyermek között rövid idő alatt bizalmas kapcsolat szövődött, és ennek következtében a festő és felesége három héten át magukkal vitték Miklóst a környéken tett alkotóművészi útjaikra.1 Barangolásaik során Edviék lefestették a környező táj jellegzetes motívumait, az alföldi festészet szellemében örökítették meg a paraszti élet jeleneteit. A szabadban festés, a művészi forma kialakításának mesterségbeli fogásai éppúgy lenyűgözték a fiatal fiút, mint a valóság dokumentálásának mágiája. A hely jellegzetes vonásainak megörökítése és a valóságból történő egyidejű kiemelése éppen olyan mély benyomást tett Miklósra, mint a művészi alkotás teremtő erejének felismerése. Ez a romantikus élmény képezte Bodor Miklós számára a későbbiek során is a művészi alkotómunka etalonját. Pályáját ez a gyermekkori élmény alapvetően meghatározta: „... rajzolni, rajzolni, rajzolni... Kisgyermekkorom óta nem hozott lázba más, csak ez. A ceruza és a papír volt minden szenvedélyem, bánatom és örömöm. A szegényparasztok kemény életét éltük, alig tudtam hozzájutni a legelemibb kellékekhez is, de ha rajzolhattam, minden nyomorúságomat elfelejtettem.”2 Útja azonban mégsem vezetett egyenesen a művészet hivatásszerű 3
