Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Néprajz - Kovács Ibolya: A kaskötés és kosárfonás Kiskunhalason
Kaskötés és kosárfonás Kiskunhalason 325 Az eddigiek alapján megállapítható, hogy a vesszőfonást, nagyon sok célra tudta felhasználni az ember, azonban a technika kiteljesedése a földművelő életmódnak köszönhető, hisz a sokféle termény szállítása, tárolása vesszőkosarak, kaskák nélkül elképzelhetetlen. A kaskötés tanulása A halas környéki tanyákon szinte minden parasztember tudott kosarat, seprűt kötni. A kosárkészítést gyermekkorban szülőktől, rokonoktól, ismerősöktől, szomszédoktól lesték el. Eleinte csak maguknak és ajándékba készítettek kosarakat, majd később értékesítésre is. Lányok ritkán tanulták meg, ők főleg kisebb varrókosarakat fontak, s a férjhezmenés után a háztartás mellett már nem jutott idő ilyenfajta tevékenységre. Ha a férj telente kötött kosarat, időnként besegített (elsősorban az előkészítő munkálatokba), de ezt is inkább a gyerekektől várták el. Vesszővágás A vesszőt általában ősszel szedték, mikor már lehullott a levele, de kényszerből olykor-olykor tavasszal is, vagy nyáron. A tavasszal vágott nyúlvesszőnek munka közben levált a héja, így azt csak tisztítva lehetett használni. A vesszővágás szerszáma a századfordulóig a görbe kés, melyet kovács készített, később kaszapengéből lett a „gagucs”.30 Ma erre a célra metszőollót vagy erős bicskát használnak. Előkészítés A behordott vesszőket a tanyaudvaron tisztították: levágták az ágakat róla, lehúzták a leveleket, majd nagyság szerint válogatták. Egy hosszabb vessző héját lehúzták körben vékony csíkban, majd 15-20 cm-rel feljebb is. Hozzáfogták a kévéhez, majd a megjelölt hosszhoz fogtak hozzá vesszőket. Ha megfelelt a méret, kihúzták a kévéből. Ez hosszadalmas, aprólékos munka volt, de enélkül nem lehetett hozzáfogni a kaskötéshez, mert az azonos műveletekhez egyenlő hosszú - így egyenlő vastag is - vesszők kellettek. A válogatott vesszőt fedett helyen - padláson, kamrában, szín alatt - tárolták. Ügyeltek rá, hogy a vessző száraz maradjon, mert ha meleg helyen dolgoztak, a túl nedves vessző „beizzadf ’ s összecsapkodta a falat munka közben. A tavasszal szedett vessző tél végére kiszáradt, újra kellett puhítani: jól meglocsolták, földbe ásták, két hétig a földben hagyták, majd kiásták. Nagyon tartós kosarat lehetett belőle kötni: „...abból kötöttem a kosarat, abból lehetett a legjobbat, az a legkeményebb, olyan kemény, mint a vas.” A kaskötők ritkán hántolták a vesszőt, csak abban az esetben, ha díszíteni akarták a kosarat vagy igényesebb karkosarat akartak készíteni, illetve ha időközben kiszáradt a vessző. A hántolást speciális, maguk készítette eszközzel végezték. Régebben csak 30 Nagy-Vidák 1978. 8.
