Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)

Múzeum - Janó Ákos: Halasi múzeumi emlékeim

26 Janó Ákos amely végül a barátságos együttműködés akadályozója, megrontója lett. Ez a bizonyta­lan helyzet, s a még megoldatlan feladatok (monográfia második kötet, szabadtéri néprajzi gyűjtemény ügye, a helyreállított műemlék szélmalom bekapcsolása az idegenforgalomba) megvalósításának lehetőségei bezárultak előttem, s elkerülhetetlenül felmerült bennem pályám másutt történő újrakezdésének gondolata. Sárospatakra való áthelyezésemet már előző munkahelyemen felajánlották részemre, amit nem fogadtam el, de alig néhány hónap múlva a kényszerű váltás és hosszú lakásnélküliség elmélyítette bennem az elmulasztott lehetőség érzését. Megtudva, hogy a sárospataki múzeumban üresedés várható, jelentkeztem az állás betöltésére, s egy idő múlva a Nemzeti Múzeum főigazgatója, ugyanaz, aki annak idején mint a minisztérium főosztályvezetője Kiskunhalasra helyezett, kikért a megyéből. Amikor kérésére sokáig nem kapott választ, türelmetlen sürgetése után már nem is lett volna módom itteni munkám folytatására. Távozásom (1968. február 15.) váratlan volt, a városban meglepetést okozott. Később tudtam meg, hogy a pártbizottság tudomásuk nélküli távozásomért felelősé tette a gimnázium igazgatóját, akire nyilvántartásomat, s talán politikai felügyeletemet is bízták. Ez elégtételnél azonban többet jelentett számomra, hogy soha annyi kiskunhalasi látogatóm, kiskunhalasiakkal magánjellegű kapcsolatom nem volt, mint új munkahelyem első évei során. Anekdota számba megy, hogy ha valaki Halason a vasútállomás pénztáránál jegyet kért Sárospatakra, a pénztáros megkérdezte: - Janó Ákosékhoz? Egy szombati napon a várban lévő lakásom ajtaján csengettek. Amikor ajtót nyitottam, fél autóbusznyi vendég sorakozott be ismerősként a szobába. Mivel nagyobb részüket nem ismertem, kezdtem nekik sorban bemutatkozni, míg az egyik vendég megszólalt: - Nem ismer meg? - Én vagyok a Binszki kovács Halasról! Bizony meg kellett volna ismernem már csak a félkarúságáról is. Összegezésül: Nem magamtól jöttem Kiskunhalasra, ezt a várost és ezt a vidéket nem én választottam munkahelyemül, de most már ugyanúgy szűkebb hazámnak érzem, mint szülőfalumat vagy előző munkahelyemet. Bevezetőmben említettem azokat az érzelmi szálakat, amelyek a szabadalmas mezővárosok polgáraihoz, a hagyományos, ősi életformáját élő és sajátos kultúráját őrző paraszti néphez kötöttek, de Kiskunhalason ezek élményszerü befogadása mellett többet is kaptam. Aligha felejthető, hogy még találkozhattam Markovits Máriával, aki elsőnek avatott be a csipkekészítés művészetébe, s mutatott nekem egy albumot az 1900-as évek elejéről való legkorábbi munkáiból. Sem az albumot, sem a benne volt csipkéket azóta sem láttam, bár halála után hollétüket sokáig kutattam. Találkoztam azzal a 90. életévét megért borbély és fodrászmesterrel (Szombathy József), akinek műhelyébe még Dékány Árpád is bejárt, s aki a vidám, anekdota kedvelő mókamestert mint élő alakot jelenítette meg számomra. Szanki gyűjtőútjaim során gyakran meglátogattam a Kiskunhalasról oda száműzött lelkészt, Ván Benjámint, s hallgattam okos beszédét meg nem értett eszméiről, élete folyásáról és sorsának néha tragikus fordulatairól. De ami talán ennél is többet jelentett nekem, általa ismerhettem meg hivatali és szellemi elődjét, a város legnagyobb alakját, a magyar tudomány kiválóságát, Szilády Áront, akit ezek a beszélgetések hoztak emberi közelségbe hozzám. A régiekkel való közvetlen vagy közvetett kapcsolat, a kortársakkal való baráti együttélés nemcsak valóságosan, de lelkileg is egyesített a hellyel, ahol éltem, s amellyel - ha nem is hosszú időre, de eggyé váltam.

Next

/
Oldalképek
Tartalom