Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Néprajz - Vorák József: Kiskunmajsai cifra házormok
208 Vorák József folyómétere 50 fillér volt. Általában 8-9 szál deszka kellett végnek, 1 szál vízvetőnek a takaráshoz pedig egy pakli léc kellett. A vékonyabb cifrákra attól függően, hogy milyen csipkésre kívánta a gazda a véget, igen különböző lehetett a deszka felhasználása. Mire egy cifra házvég elkészült, az a gazdának 5-6 plusz forintjába is belekerült. A cifraormos építkezés divatja 1914-ig csak nőtt. Akkor a mesterek, legények java bevonult. Idehaza csak néhányan maradtak, azokkal boldogultak a gaz-dák, ahogy tudtak. A háború után, 1920 táján alig lehetett deszkát kapni, úgy megdrágult a fa, hogy végleg elmaradt a deszkaormozás. Lodri János maga is jónéhány házvéget készített. Az eléje tett fényképek alapján a Hunyadi utca 8., a Szegedi út 12. és a Liszt Ferenc utca 21. és 30. számú házak házvégeiben ismerte fel saját munkáját. (Sajátságos és mindenképpen említésre méltó, hogy a másik három adatközlő 50-60 eléjük tett fénykép közül egyikre se tudott határozottan rámutatni, hogy az az ő munkájuk. Vélekedtek csak: lehet ez is, de lehet, hogy azon dolgoztam. Ennek okát abban vélem, hogy nem volt egyiküknek se olyan sajátos felismerhető jele, mintája, melynek alapján ennyi idő távlatából biztosan felismerhették volna munkájukat. Még valószínűbb azonban, hogy Trungel Nagy István és Balogh Péter kontárok révén, egymagukban, mester nélkül sohase készítettek cifra házormot, Úri Baranyi Sándor pedig, kiről mindőjük állította, hogy ügyeskezű mester volt, már gyenge emlékezetű. Viszont minden adatközlő állította, hogy a régebbi legszebb cifraormok Kakas Lázárnak és Tapodinak a munkái.) A munka menetét ceruzával a kezében, rajzolgatva mondotta el: „A szarufákra és a falon fekvő sárgerendára, az orom háromszögére fölmértük a nutféderes deszkákat. Ledaraboltuk, ami leesett belőlük, odébb került felhasználásra. A nagy deszkák fölszögezése után a horogfák belső oldalára kerültek a verébdeszkák, azoknak élére, lapjukkal kifelé a vihardeszkák. A vihardeszkák végeit rendszerint kicirkalmaztuk, ha nem, formásra fűrészeltük, de legalább is lekanyarítottuk. A végdeszákat a csúcsnál (most a vihardeszkát mondja végdeszkának) a bekötő keresztvas fogta össze, lejjebb, mindkét oldalon néhány sarokvas húzta őket a verébdeszkákhoz. Akkor vastagabb harántléccel alsó és felső részre osztottuk a háromszöget, úgy, hogy a felső rész kisebb volt. Ezt az osztólécet, melyet néha meg is glideltünk, máskor megkettőztünk, tapolcai lécnek mondottuk. Arra szolgált, hogy egyrészt védte az alatta lévő cifrázást az esőtől, hótól, de mégisinkább arra, hogy összefogta a felső háromszög deszkáit, mert azokon közvetlenül a tapolcai léc felett a két világító luk volt, ami áttörte a deszkát. A világító nyílások tetszés szerintiek lehettek. Négyzög, téglaforma, kör, szív, de lehetett egymás felé forduló, vagy egymásnak hátat fordító két hold is. Olyanra csináltuk, amilyenre éppen kedvünk támadt. Ha egyszerűbb forma volt, szélére díszkarikát vágtunk, vagy rámalécet tettünk, ami nem csak díszített, de védte is a deszkát. A tapolcai léc sokszor nem is terjedt verébdeszkától verébdeszkáig, csak az orom közepén, a világító lukak alatt futott. De azért ilyenkor is kicifrázhattuk alatta az ormot. Ilyenkor is kerülhetett alája glidelt, képrámaszerű domborított díszléc, az alá félkörös dísz, még csipke is. A tapolcai léc felerősítése után, a verébdeszka mentén, a háromszög mindkét szélén, a végdeszkák ferdére vágott felső végeinek lefogására egy keskenyebb lécet, lefogó lécet fektettünk. Ez, ha a tapolcai léc nem futott végig, egy darabból volt, ha ellenben a tapolcai léc verébdeszkától-verébdeszkáig ért, két-két darabból állt. Az ormot teljesen keresztező
