Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Történelem - Bellon Tibor: A város szép rendjének megtartása (Halasi mozaikok a 18–19. századból)
Bellon Tibor 110 ezekkel a rendszabályokkal, többnyire olyankor szólnak róla, ha valaki vét ellenük. A negatív példák - a törvények ellen vétők szankcionálásai - adják a pozitív bizonyságot. Az intézkedésekben a mindennapi élet sok színes megnyilvánulásának tüköreserepei ezek a bejegyzések. Gyakran látszik, hogy a nótáriusnak és a tanácsnak is kedve tellett a részletező leírásban, egy-egy esemény kiszínezésében. Természetesen a mai ember számára a leírások egy része ma már meglehetősen bezárt világ, nehezen fejthető meg. Csak a következetes terepmunka, a recens megfigyelések, és az irodalom együttes ismerete segíthet ezeknek a szövegeknek a megfejtésében. Hangsúlyozni kell, hogy a döntések felelőssége a mindenkori tanácsé volt, melynek tagjai, - maguk is jószágtartó, gazdálkodó emberek lévén - a maguk érdekeit is erőteljesen érvényre juttatták, saját sorsukban is állást foglaltak. Ebből következik, hogy nincs olyan szeglete a közösségi életnek, amelyik elkerülte volna a tanács figyelmét, és amelyben ne hoztak volna a közösség nagytöbbségét - gyakran a birtokosok hangsúlyosan érvényesülő érdekeit - képviselő döntéseket. Tanulságos üggyel találkozunk 1795-ben rögzített jegyzőkönyv lapjain: „mivel mind az tanácsbeliek, mind az causansok (ügyeiket intézők) e mi városunkban külső és mezei gazdaságból élnek, melyik két nap választatna a mostani keddi és pénteki, egy héten kétszeri tanácsgyűlési napok helyett a hét napjai közül alkalmatosabb, amelyekre a gazdasági munka fogyatkozása nélkül inkább megjelenhessenek. Mely dologban azon intézet tetetett, hogy mindenek hosszabban kint lehessenek a magok külső gazdaságaiknál, tehát a hétnek két napjai, úgymint hetfu és szombat rendeltetnek tanácsgyülési napoknak.”3 Tehát erős belső logikája van minden tanácsi döntésnek, melyben mind az egyéni, mind a közösségi érdek érvényre jutott. Az 1745-ös redempció, a Jászkunság önmegváltása eredményeként Halas társadalma is kettévált. Akik földet váltottak, azaz redimáltak, birtokon belül kerültek, - ők a redemptusok -, akik anyagiak híján, vagy más okból kívül maradtak a redempción, az irredemptusok személyükben ugyan szabadok lettek, azonban tulajdonnal nem rendelkeztek. A Kiskunságban ugyan sohasem volt olyan éles különbség a két tábor között, mint pl. a Nagykunságban, azonban gyakran került egymással szembe a két tábor érdeke, ilyenkor mindig a redemptus jogokat érvényesítették. A gazdasági életben számos példát lehet erre találni. A hamarosan megjelenő Kiskunhalas története kötetben erre sok példát találhat az olvasó. De néha a mindennapok is produkáltak hasonlót. Előfordult, különösen a 18. században, hogy irredemptus családi kapcsolatok révén a redemptusok sorába emelkedett. 1799-ben arra a kérdésre, hogy ha irredemptus ember redemptus embernek leányát veszi el feleségül, és ezzel megy által az irrdemptus emberre valamely kevés redempciós föld, és ha ez kevesebb a kerületek által meghatározott 25 forintot érőnél, minek tekintsék? A tanács egyértelmű válasza, hogy redemptus lett az illető.4 5 Ágoston István redemptus lakos „élő nyelvvel declarálta”, hogy Sebestyén Istvánt, mint vejét szeretné a tulajdonának megosztásával segíteni. Ezért a fejértói szántóföldjéből 40 ölnyit, egy szőlőt, házhelynek pedig az akolját adta által.3 A redemptus jog a Hármas 3 Prot. Kkh. 1795. nov. 3. 3/20. 4 Prot. Kkh. 1799. márc. 9. 210-211/136. 5 Prot. Kkh. 1763. okt. 10. 388.
