Murádin Jenő: Thorma János 1848-as képei - Thorma János Múzeum könyvei 2. (Kiskunhalas, 1998)
„Arad pedig a magyar Golgota”
hogy jelen lehessen egy elítélt épp akkori kivégzésénél. Sokáig kísértette a rettenetes látvány nem tudott szabadulni tőle. Ez az oka, mint Réti megjegyzi, hogy a képen kerülte a túlzottan naturális, grand guignolszerű momentumokat. Thorma eredetileg a Vértanúknak két változatát tervezte megfesteni. Egy nappali és egy éjszakai jelenetre gondolt. Végül csak az előbbi készült el. Mindezek után érthető, hogy a festő a helyszín rekonstruálásán túl, melyet a kép látószögének tengelyébe forgatott, külön-külön minden főbb szereplő valósághű megformálására vállalkozott. A halálraítéltek alakjai fölismerhetők, azonosíthatók. A kép kompozíciója egyszerű, olyan, mint valami pillanatfelvétel. Merevnek, statikusnak is mondhatnánk, ha nem éreznénk meg alkotója rejtett szándékát, azt, hogy ebben a kopogó tárgyszerűségben a puszta valóságot, a tragédia eszköztelen képét vetítse föl. A drámai jelenet mindjárt a kép előterében robban a néző elé. Nincs bevezetés, tágasabb tájképi rész, csupán a háttérben simul el részvétlenül a sáncokon túli alföldi síkság. Kékes reggeli fény világítja be a mintegy teknőbe zárt jelenetet. A széleket határoló függőlegesek a kilenc bitófa és a fehér mundéros osztrák katonák sorfala. Közöttük ér véget az élet, ott teljesül be a kilenc áldozat sorsa, akik nem részesültek négy társuk „kegyelmében”, a tiszte- sebb golyó általi halálban. Pöltenberg Ernő fölemelt fejjel áll a bitófánál. A hurkot épp nyakába készül akasztani a brünni hóhér, s a kötél a képen mint dicsfény keretezi a vértanúságra szánt áldozat sötét haját. Jobb oldalon, a bitófákkal szemben Damjanich János szekere körül várakozik a többi elítélt. Damjanichot törött lába miatt szekéren hozták ki a vesztőhelyre, s markáns alakja a kordéban állva a többiek fölé emelkedik. Mellette egy zokogó lelkész, arcát eltakarva, jobb kezében fölemelt keresztet tart. Erre a keresztre néz, a két jelenet között mintegy láthatatlan hidat alkotva, a halálra készülő Pöltenberg. Méltóság, a sors vállalása, az igaz ügy melletti töretlen hűség tükröződik a halálba menetelők arcán. A tiszteletet parancsoló, szakálas arcú Damjanichnak még arra is volt ereje, mint följegyezték, hogy kétségbeesett gyóntatóját vigasztalja. A festmény színhatása komor. Tónusegységét megtöri a Hollósy- körben sokáig száműzött fekete szín, illetve a bőven használt siennai vörösbarna. A borús plein airek lilásszürkéje helyett így a szokatlanabb li- lásbarna lett a festmény alaptónusa. Ezzel a felület veszített az akkoriban 19
