Székelyné Kőrösi Ilona: Kecskemétiek a szabadságharcban III. Tizenkét hónap. Dékány Rafael a 25. honvéd zászlóaljról (Kecskemét, 2004)

Dékány Rafael visszaemlékezései 1848/49-ről és a 25. honvéd zászlóaljról - A csaták hatása az ember érzületére

egyebet az embereinél nem is vitt magával egy gombostűt sem, mert ott maradt Ácson 3000 fegyver, ládákba pakolva, azonkívül még mintegy kétezret elszedtünk a foglyoktól, a sánczokban ott maradt minden tábori ágyú és számos 18 fontos sánczágyú, töltények, 7-800 mázsa lőpor, néhány száz láda röppentyű, 100 ezer mázsa liszt, 40 ezer darab ruhanemű, egy szállító hajó tele czukorral, kávéval, theával és rummal, három hajó tele zabbal, az egész pénzkészlet stb. stb. mintegy két millió forint értékű élelmi és hadi szerelvény, ehhez számítva még a 3000 darab hízott marha árát; bátran elmondhatjuk, hogy e nap mind katonai dicsőség, mind anyagi nyeremény tekintetében hadjáratunk legfényesebb napja volt, de, de, de. Oh! fájdalom a legutolsó is. A csaták hatása az ember érzületére Hogy a folytonos csatázás, öldöklés és vérengzés mennyire elvadítja és mily kegyetlenné teszi az embert, még olyan embertársa iránt is, a ki neki soha nemcsak nem vétett, de még vele soha nem is találkozott, s ki talán ép oly nemes önfeláldozással állt a csatatéren, mint ő, s a kivel talán, ha más helyen és más viszonyok között, nem a harczteren, s nem mint ellenség találkozik, képes lett volna évek hosszú során át a legbensőbb baráti viszonyban élni: arról bőséges tapasztalást nyertem a 48/49-iki szabadságharcz tartama alatt. Az első pár csatában a kedélyhangulat és az emberi érzület folyton hullámzik s majd a kíváncsiság, majd a rombolás és öldöklés vágya, majd a félelem és önfenntartási vágy vergődnek túlsúlyra, de e pár jól vagy rosszul sikerült csata után teljesen megszűnik az érzület-hullámzás és minden, de minden, még az önfenntartási vágy is, egyetlen egy hajlamban öszpontosul, a vérontásban és a velejáró öldöklésben. Olyan emberek, kik előbb az ölés közben sikolytó sertést megszántuk, vagy a csirke nyakát elvágni irtóztunk, a háború utolsó napjaiban már könyörületet nem ismerve, egykedvűleg, mintegy üzletszerűen mártottuk szuronyunkat ellenségünk vérébe, vagy röpítettük keresztül rajta golyóinkat, ha szerét tehettük, s ez lett legkedvesebb időtöltésünk, elannyira, hogy a Csalóközben, hol annyit szenvedtünk, és a komáromi sánczokban, hol hónapokig időztünk, végtelenül unatkoztunk, ha két-három napig nem került valami véres mulatság, és örömriadással üdvözöltük a zenekart, ha a Rákóczi indulóval jött ki a várkapun, mert bizton tudtuk, hogy csatába megyünk. Az induló hallatára parancs nélkül előszedtük a fegyverünket, belsejét kitörültük, szerszámát megolajoztuk, csakhogy annál biztosabban öljön s az első intésre ott állt minden legény a sorban és örömtől sugárzó arczczal várta a végze64