Székelyné Kőrösi Ilona: Kecskemétiek a szabadságharcban III. Tizenkét hónap. Dékány Rafael a 25. honvéd zászlóaljról (Kecskemét, 2004)

Dékány Rafael visszaemlékezései 1848/49-ről és a 25. honvéd zászlóaljról - Aki másnak vermet ás... (Buda)

E szenvedéseknek azonban nem egyedül a nagy hideg volt az oka, hanem első sorban a hiányos és silány ruházat, mert annak a legénynek, ki hazulról nem hozott magával melegebb gúnyát, könnyű köpönyege alatt, egy vászon kabáton kívül, semmi ruhája sem volt, még csak egy mellény sem. E bajon próbáltak ugyan segíteni, midőn már a nagy hideg elmúlt, az által, hogy mindenkinek még egy köpönyeget adtak. Ezeket mi eső utáni köpönyegeknek neveztük s mivel a két köpönyegben nem bírtunk mozogni, magunk kértük, hogy vegyék vissza és csakhamar abfüroltuk

51 is őket. A másik, a ruha hiányánál még nagyobb bajunk volt kapitányunk hóbortos szeszélye. Volt ugyanis nekünk, az ötödik századbelieknek, egy tarka szemű, ker[esz]tbe néző, vén kapitányunk, valami Stojanovics

52 nevezetű horvát ember, a kivel már azért is nagyon meg voltunk akadva, mert ha a század előtt állt, sohase tudtuk, hogy melyik szárnyra néz, de ő azért okvetlenül meglátta, ha valamelyik legény elfelejtette köpönyege egyik gombját begombolni s rögtön előtte termett és begombolta a gombot, figyelmeztetvén a legényt eképen: „Barátom! máskor ha öltözje iszene nekem, én pekompol maga komp". Egy másik nemes kedvtöltése meg az volt, hogy midőn egyik vagy másik legény, utazás közben lekötötte a fülét kendővel, vagy olyan Német Miska-féle hálósapkát húzott rá, a kapitány hozzá lépett, a honvédsapkát illedelmesen levette a fejéről, a kendőt pedig vagy hálósapkát lerántotta s a hóba tiporta, mondván: „P.... a fénaszon! maka fénaszon, nekem nem kell fénaszon, nekem kell honvéd", azzal vissza tette a sapkát a legény fejére és ment tovább. Ez volt az oka, hogy nálunk harmincz legény szenvedett fagyási sérülést, míg más századoknál alig három négy ilyen eset fordult elő, mert ha a ruházat hiányos volt is, ezen sebes mozgással néműleg segíthettünk, de füleinket ily módon nem melegíthettük meg, sem az orrunk hegyét. No de nyomban is elérte az Isten boszszúja a vén csollák Stojanovicsot és irgalmatlanul kipótolta rajta a legénységen elkövetett kegyetlenséget, mert Mihályi őrnagyunknak, ki csupán hiúságból oly picziny és finom csizmákat viselt, hogy nem egyszer, két legény is belefáradt, míg az új csizmát felhúzták lábaira; már előző napon, midőn Üllőre mentünk, megfagyott mind a két lába, Üllőről tehát Stojanovics mint legidősebb kapitány vezette a zászlóaljat Abonyra, s lóháton hegykélkedvén az egész úton, megczifrázta őt a hideg úgy, mint a természet a stiglinczmadarat,

53 nem volt annak a testén egyetlenegy kiálló részecskéje, a mi meg nem fagyott volna, megfagyott: az orrhegye, két füle, arczdudora és kezénlábán minden bütyke, de mi ezt akkor nem tudtuk, mi csak annyit tudtunk, hogy az öreg Abonyon láthatlanná lett és többé felénk se sandított. 51 Visszaadtuk, visszaszállítmányoztuk. 52 Sztojanich Miklós százados a 25. zászlóaljnál, majd őrnagy, zászlóaljparancsnok a 60. zászlóaljnál. 53 Tengelice. 29