Katona István: A kalocsai érseki egyház története II. (Kalocsa, 2003)

Amint mondom, léteznek egyesek, akik azon igyekeznek, hogy az elhunyt király fiának szerezzék meg a hatalmat a hit és jámborság leple alatt. Bárcsak ne annyira a saját egyéni hasznukkal törődnének, mint az elhunyt király fiáéval vagy az országéval! És még ha képesek lennének az elhunyt király fiát saját erejükkel megvédeni és az országban megtartani, akkor ezt el is lehetne fogadni, bár az elhunyt akarata és rendelkezése ellen történne. De ami még rosszabb és nézetem szerint egyáltalán nem keresztényi dolog, hogy mivel nincs reményük arra, hogy ezt saját erejükkel el tudják érni, török erővel akarják véghezvinni, teljesen a török hatalmába adva ezzel az országot; már el is küldték követeiket Törökországba ebben az átkos ügyben... Én azonban, aki mindig visszaborzadtam a török uralomtól és a néhai felséges király teljes mértékben ennek ellenkezőjére kötelezett el... a következőket tanácsoltam nekik: XII. »....ne tegyék még jobban tönkre az országot és ne taszítsák végleg török zsarnokságba; ne zúzzák szét az elhunyt király úr akaratát és rendelkezését; ne vigyék romlásba az elhunyt király úr fiát tanácsaikkal. Vajon akár nekem, akár nekünk nagyobb szeretetet kell tanúsítanunk az elhunyt király fia iránt, mint magának az atyjának? Hiszen ő az ország üdvéért megfosztotta őt az utódlástól: mi pedig az ország veszedelmére újból visszahelyezzük őt a trónra? Sokkal jobb - mondogattam - ha az elhunyt király fia biztosan bírja mindazt, amit atyja életében és ép elmével rendelt neki, mint mindent, de bizonytalanul.« Majd ezzel folytattam: »nem fenyegetné semmi veszély az országot, ha mindnyájan közös akarattal a római király úr mellé állnánk és ha egy lélekkel követeket küldenénk a török uralkodóhoz azzal a kéréssel, hogy vegye szívesen és ismerje el egybehangzó választásunkat. Mert őrá is hatással lenne a mi egységes föllépésünk. Igyekeztem megmagyarázni nekik, hogy inkább az viszi az országot a teljes pusztulásba, ha egy rész a római király mellé szegődik, a másik meg a törökökhöz, akiknek az ősei minden meghódított országot hasonló belviszályok közepette hódoltattak meg.« De hiábavaló volt hosszú ideig győzködnöm őket e szavaimmal s más effélékkel - mintha süketeknek beszéltem volna, ahogy mondani szokták. Úgy döntöttem hát, hogy nem csatlakozom hozzájuk ilyen istentelen dologban, mert azt gondoltam, nemhogy egy főpap és szerzetes, de még csak egy keresztény ember sem tekintheti feladatának, hogy a széthúzást ápolja vagy hogy a törököknek kedvezzen a keresztényekkel szemben. Semleges nem akartam lenni; egyrészt, mert nem tehettem volna, másrészt, mert nem tartom becsületes emberhez méltónak, hogy hazámnak válságos helyzetében csak az egyéni hasznot tekintsem; ezért csatlakoztam a római király pártjához. Nem azért tettem ezt, mert ajándékokkal csalogattak, vagy mert az egyéni haszon csábított; még ígéretekkel sem halmoztak el, sőt a püspökséget, melyet érdemeimen túl, Isten kegyelméből bírok, szívesen visszaszolgáltatom annak, akit őfelsége a maga, vagy az ország számára hasznosabbnak tart. Csupán azért tettem, mert reménységgel tölt el, hogy ez a hajdan oly előkelő ország, mely szívem nagy fájdalmára majdnem teljesen megsemmisült az országok legnagyobb veszedelme, a trónviszály alatt, most egyetlen király hatalma alatt visszakapta régi fényét. Előbb csatlakoztam a római király úrhoz, mint mások; egyrészt, mert Magyarország megkoronázott királya és az ország jelentős része van birtokában; másrészt, mert az én felséges királyom és uram, aki szintén Magyarország koronás királya volt, minden jogát, mely neki vagy fiának volt a magyar 20