Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)

direktor protokollumkönyvek sorozatát ejtette a plébánia nagy ebédlőj ének asztalára. „Úgy szag után" kihúztam az egyik kötetet a többi közül. Kinyitottam és megláttam benne „Nemes Szent György falva felső három Tizessének" 1795. évi constitutióját. Szinte szédültem attól a tudattól, hogy rátaláltam egy új forrástípusra, a tizesjegyzőkönyvre, amelyet ismereteim szerint még nem használtak az erdélyi történetírásban. Arra gondoltam, Imreh István a székely kommunitás kutatója értené igazán örömömet, ha élne. О azonban nem érhette meg, hogy a faluközösséget alkotó, tízesnek nevezett entitások, alegységek hajdani írásbeliségére fény derüljön. 2004. szeptember hetedike és 2006. ősze között többször, viszonylag sok időt töltöttem Csíkszentgyörgyön. Ott tartózkodásaim alatt a többi tizes-irat megtalálását, feltárását, lemásolását tekintettem fő feladatomnak. A tízesek iratainak nyomozásában, az iratokat őrző személyek aggodalmainak eloszlatásban múlhatatlan érdemű szerepe volt Pálfi János plébánosnak. 2005 tavaszán sikerült megtalálnom Háromtizes szálas iratait a tizes ládájával együtt. Nyár elején kezembe kerültek Altizes irati, köztük az 1700-ban keletkezett constitutió. Nem sokkal később egy régi néprajzi jegyzetem odavetett sora alapján Pálfi János plébános kitartó buzgólkodása révén lapozgathattam Körösményfalva tízesének értékes protokollumait, amelyekben két helyen is fölfedezhettem a jeles tizes 1619. évi constitutióját. Ez a törvény szédítő messzeségekbe, a székelyföldi rendszeres magyar írásbeliség első félévszázadába röpítette vissza a tizes-írásbeliség kezdetét, és lehetőséget kínált arra, hogy csaknem 400 esztendőn át kövessem egy csíkszentgyörgyi tizes sorsát. Ezek után következett Jenőfalva tizes, majd Martonos és Simószege tízesek kevésbé gazdag iratanyagának feltárása. Kotormány és Ittkétfalva iratait a kitartó keresés ellenére sem sikerült megtalálnom. Kotormány dokumentumai minden jel szerint megsemmisültek. Valószínűleg hasonló sors jutott 1950 táján Ittkétfalva iratainak is, illetve az ittkétfalvi tizesdokumentumok osztályharcot túlélt maradéka az 1970-es években más vidékre került, ahol sorsa követhetetlenné vált. A nyolc csíkszentgyörgyi és csíkbánkfalvi tízesből tehát hat tizes históriája a saját iratain, jegyzőkönyvein keresztül követhető. Két tizes múltja nem dokumentálható, csak a többi hat tizes és a „megye" irataiban előforduló néhány utalás, illetve a népi emlékezet villantja fel sorsuk egy-egy állomását, sajátosságát. A tízesek régi jegyzőkönyvei, iratai magánházak portáin: ritkábban szobákban, gyakrabban kamrákban, padláson, műhelyben, csűrben, nemegyszer méltatlan helyen kerültek elő. Legtöbbször az a család őrizte őket, amelyikből 1948-1949 táján kikerült az utolsó tizesbíró. A megtalált iratokat átmenetileg a plébániára szállítottam. Tanulmányozás után az elvárásoknak megfelelően mindig gondosan visszavittem ahhoz a házhoz, ahonnan elhoztam. A veszélyeztetett dokumentumokat igyekeztem dobozokba, borítókba rakni. Legtöbbször felhívtam az őrző család figyelmét a jegyzőkönyvek és iratok fontosságára. Próbáltam elérni, hogy a sérülékeny régi papírok a korábbinál jobb körülmények közé kerüljenek. A tanulmányozás során a csíkszentgyörgyi plébánia épületében valamennyi kölcsönvett dokumentumot átlapoztam, átválogattam. Első lépésként mindig eltávolítottam és visszaraktam a zsák, a táska, a nejlonszatyor fenekére az ocsút, a nyugtatömb-csonk-jellegű használhatatlan papírt. A szálas iratokat időrendbe raktam. Év31