Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)
jára alakult ki az 1970-es években a tizesedények beszerzésének és kölcsönzésének szokása. Tizesedényékről természetesen nincs szó a tizesjegyzőkönyvekben, mivel a tizesedények vásárlásának, tartásának, kölcsönzésének divatja a XX. század második felében terjedt el. A tizesedények tartása, kölcsönzése a tizesbeli együttműködés kései virágzását jelenti, amely egy olyan időszakban vált jellemzővé, amikor már a tizesek elvesztették korábbi létalapjukat: közös birtokaikat. Hajdanán lakodalmak, torok alkalmával, szomszédok, rokonok adták össze az edényeket, evőeszközöket. A tányérok, kések, villák, stb. szétválogatása, visszaadása sok bonyodalommal, nehézséggel, vitával járt. Ezért 1970 táján tizesenként „edényközösségek" alakultak, amelyeknek a tizesbeli családok többsége részese lett. Pénzt adtak össze. Az összegyűlt összegből edényeket és evőeszközöket vásároltak, amelyeket lakodalmak, torok, keresztelők, kicsengetések és a legkülönbözőbb családi, társadalmi események alkalmával kölcsön lehetett venni. Az edények és evőeszközök őrzését, nyilvántartását, kölcsönadasat, visszavételét, pótoltatását egy erre a feladatra felkért asszony a saját házában végezte. Egy-egy tizes „edényközösségének" működését a bánkfalvi Altizes példáján szemléltetem. 1032 Az altizesiek 1972-ben döntöttek úgy, hogy családonként 75 lej összepótolásával 100 személyre közös eccájgot vásárolnak. A döntés megvalósításában jelentős érdemei voltak Antal Jánosné Bálint Erzsébetnek. A megvásárolt edények és evőeszközök egy részét a következő évtizedekben szebbekre, korszerűbbekre cserélték. 2006-ban 60 család tartozott az altizesi „edényközösséghez", amelynek 200 személyre elegendő edénye, evőeszköze volt. Az eccájg a következő edény- és eszközféleségekből állt: mélytányér, lapostányér, kicsi tányér, leveses tál, suites tál, kávétöltő, kanál, villa, kés, levesmerő kanál, sótartó, pálinkáspohár, borospohár, 50 literes fazék, lábas, födő. Akik annak idején pénzt adtak az edények vásárlásához, vagyis összepótoltak, 2006-ban sem fizettek a tizesedények kölcsönzésekor. Akik viszont nem számítottak részesnek, az „edényközösség" által meghatározott összeget fizettek a kölcsönvett edényekért, evőeszközökért. Az eltört, megsérült edény árát a kölcsönző köteles volt megtéríteni. 2006-ban Csedő Vilmosné Domokos Irén altizesi lakos őrizte az altizesi „edényközösség" edényeit, evőeszközeit. A kölcsönzéseket egy erre rendszeresített kockás füzetben tartotta nyilván. A kölcsönzők az ő házától vitték el, és oda is vitték vissza a kikölcsönzött „lakomarendező" tárgyakat. Altizesben és a többi tízesben is a tizesedények kölcsönzésének rendszere a XX. század utolsó negyedében élte „fénykorát". A XXI. század elején a vendéglők szaporodásával, a családi ünnepek vendéglőbeli megrendezésének terjedésével, bizonyos vendéglátós vállalkozók „kiszállós" szolgáltatásainak igénybe vételével a tizesek „edényközösségeinek" szerepe egy árnyalatnyit megrendült. Háromtizes 2006-ban hatalmas porcelán edénykészletet készíttetett magának a gyulafehérvári porcelángyárban, amelyet a visszaszerzett háromtizesi Tizesház egyik helyiségének polcos szekrényeiben helyeztek el. Az edénykészlet a következő Ezúton köszönöm Kerekes Ibolyának, hogy Csedö Vilmosné Domokos Irén altizesi lakossal 2006. április 21-én kérésemre beszélgetett a témáról. 281