Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)

" Gál Dani János a földje végén „2 német öllel küljebb szántott a tizes pascumjábd\ " Beljebb a „Bors urak" a földjük végénél 2 és fél ölet elszántottak a tizes legelőjéből. " „a Szép patakán túl" Czikó György a földje „bütűjénél kilentz lépéssel tovább szántott a ' tizes pascumjába". " Csiszér István is kilenc lépéssel tovább szántott a kelleténél. " „Küljebb" Gál Balázs István a földje bütűjénél három lépéssel túl szántott a határon. " „a Nyírben" Tekse Márton a földje végénél 16 öllel, feljebb szántott az illő határnál". ' „Gál Ignátz földje II és fél öllel szeljesebb, az hogy a tizes adta volt".

662 A fenti foglalások tipikus példái voltak a határszéli szántóterületek szinte észrevétlen, lassú előrehaladásának. A fent megnevezett gazdáknak nem kedvezett a szerencse. Az 1-2-3 ölenkénti szántóföld-növelés azonban nagyon sok esetben és főleg a XIX. század közepe előtti időkben gyakran észrevétlen maradt. Előfordult, hogy valaki nem a tizes erdejéből, hanem a tizes útjából vagy a tizes szélén folydogáló patak porong-jáhó\ foglalt területet. 1850 nyarán három gazda is jelentősen beszántott a Monyasd útjába. Háromtizes gyűlése felszólította őket, hogy 8 napon belül állítsák helyre az eredeti állapotot, mert ellenkező esetben jelentős pénzbüntetést kell fizetniük.

663 1864. június 12-én Körösmény tizes gyűlése megállapította, hogy „idős 's ifjabb Bála István által a ' Szent egyház pataka mellett egy oly porond fel szegetett a víz medrébe[n], hol út hely is van, mellyet lennel be is vetettek". A vita során kiderült, hogy 8 öl szélességű földsávot tekintettek az Ittkétfalvával közös patak medrének. A tizesgyűlés felszólította Bála Istvánékat, hogy adják vissza a pataknak, ami a pataké, illetve a tízesnek , ami a tizesé. Helyreállító igyekezetük látható jeleként három nap alatt a földjük szélén lévő „kertet" tegyék vissza a régi helyére.

664 „ Gyepükertek" a tizesbirtokok „ belső" szélén A tizeserdők, úzesciherek, tizespaskumok és a magánbirtoklású szántóföldek, kaszálók határa táján a XIX. században legtöbbször sáncok, gyepük, kertek, vagyis kerítések húzódtak, amelyek vetésmező idején védelmezték a szántókat a ciherekben járó igásállatok kártételeitől, nyomásmező esztendejében pedig védelmezték a tilalmast az ugaron legelésző csordáktól. A „védelem kertek", vagyis a védő kerítések fölöttébb rövid életet éltek. Száraz fájuk csábította a járókelőket, különösen a gyalogszereseket, de akár a környező földek gazdáit is, hogy a bácsi szekereken, gyalogszánokon, vagy a határban dolgozó gazdák szekerein a faluba kerüljenek, és tüzelővé váljanak. 1846-ban Háromtizes figyelmeztette lakosait, hogy a tilalmas és a szántók szélén álló kerítéseket ne szedTA. H. 2. 78. TA. H. 1.112. ТА. К. 2. 2. 199