Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)

szélyítöl a Harám hegyesire kimenő út a kaszáló széljekig, innen a keleti szomszédgya a Havas kút, onnan elkerülve Koncsag Máté alatt elkezdve a Domokosok kaszálójók széljitől mindenütt a kaszáló széljen a bánkfalvi Csedő István kaszálója széljéig, innen elkerülve a szakadáti úton a déli széljen Apadó tetőig, úgy innen le a déli széljen Orjas mellett bejáró alsó út a Csere mellett be Böjté végéig, innen be Bálint büke végéig a Közép út az úgy nevezett Kápolna nyakig, itt elkezdve a nyugati szomszédgya a Gálfijak bükös és fenyves birtokáig széljin bé Nagy kútig, innen elő a Kontsagok birtok[ai] széljin, s úgy a Csedő atyafijakén is a Boroké végéig, innen elé Tekereg nyakán bé menő útig a szántóföldek szeljen innen be a földek végén Árnyék és Harám pataka a hol összve szakad Fetekő véginél, Harám patakán fel a Kánya János földgye végéig, innen ki a földek végin Nagy kő tetejére. " 5 Határjelölések, foglalások a tizesbirtokok „ belső szélén " Korábban szó esett róla, hogy léteztek határviták, sőt pereskedések is a tizesek között. A tizesbirtokokat azonban elsősorban nem a szomszédos tizesek, hanem a tizes tagjai veszélyeztették, mégpedig azáltal, hogy a birtok falu felé eső oldalán, korabeli kifejezéssel a „birtok belső szélén", a szántóföldek, kaszálók és a cihereerdő találkozásánál foglalásokat tettek. A XIX-XX. századi tizesjegyzőkönyvek tele vannak a foglalások elleni közdelem emlékeivel. Azok a gazdák, akik a tizeserdők szélén foglalásokat tettek, vagyis illegálisan nagyobbítani próbálták hegyoldali kaszálóikat, szántóikat, nem voltak eleve elvetemült, közösségellenes emberek. Csak azt tették, amit őseiktől tanultak, amit eleik, a havasok szélén lakó székelyek legfőbb életelveként beléjük neveltek. Ez az életelv az irtást, az orotást, a művelt földek nagyobbítását helyezte a gazdaember teendőinek középpontjába.

652 Évszázadokon át a csíki székely gazda pályájának sikerességét azon mérték le, hogy mennyire sikerült kiterjesztenie szántóit, kaszálóit az erdők rovására a falu közeli hegyoldalakon és a távoli havasokban egyaránt. Közben az idők változtak. A XVIII. századtól kibontakozott az állami erdővédelem. Ettől fontosabb gátló tényezőt jelentett a tilalmas néven emlegetett erdők közösségi védelmének gyakorlattá válása. Ezek közé a tilalmasok közé tartoztak az újkorban a tizeserdők is, mivel a tizesközösségeknek érdekükben állt, hogy tűzifát nyújtó faluközeli erdeik fennmaradjanak. Két fontos elv és két jellemző mentalitás ütközött tehát egymással a XIX. században a tizestagok mindennapjaiban: a tizeserdők közösségi védelmének igénye és az ősöktől örökölt irtásra törekvő igyekezet. Akik nem tudtak ellenállni az irtásgyarapító erény csábító parancsának, és a tizeserdő fáiból, bokraiból újra és újra néhányat kivágtak, hogy ezáltal szántóföldjüket, kaszálójukat nagyobbítsák, tulajdonképpen rossz időben, rossz helyen cselekedtek. Tettükért egy-két évszázaddal előbb még a helyi társadalom elismerését, megbecsülését vívták volna ki, a XIX. században viszont legszűkebb közösségük, tízesük büntetése várt rájuk. A foglalásonként kiszabott büntetések, a foglalásokkal kapcsolatos megjegyzések azonban kellően tükrözik, hogy a tizes, mint közösség elítélte ugyan a 'ТАЛ. 1.3. 2 Vö.: a gyímesi irtásszerződések „Irtsa és pusztítsa! " kifejezésével. - BÁRTH János 2005. 152. 195