Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)

tizesbírók vagy föerdöbírók választásakor nem volt jellemző szerepe a szernek, a házszám szerinti, vagy életkor szerinti sorbakerülésnek. Nem érvényesült tehát térbeli és életkorbeli helyzetből adódó kényszerítő körülmény. A XIX. században legtöbbször olyan személyeket választottak meg főerdőbíráknak, akik megfelelő és nyilvánvaló tekintéllyel, vezetői képességgel, rátermettséggel rendelkeztek, volt közéleti érdeklődésük, elhivatottságuk, vállalták a terhes megbízatást, a tizes ügyeinek intézését. A tekintélyt abban a korban a vagyon, az eredményes gazdálkodás, a közösség írott és íratlan szabályaihoz alkalmazkodó életmód és a némi furfanggal kísért józan paraszti okosság biztosította. A főerdőbíró tekintély és rátermettség alapján történt választására utal az a körülmény, hogy a fent bemutatott, 1847. évi martonosi esetet leszámítva a XX. század közepének nehéz évei előtt gyakorlatilag nem fordult elő olyan eset, hogy a megválasztott főerdőbíró nem fogadta el a megbízatást, és a tízesnek emiatt kényszerítő eszközöket kellett alkalmazni. A feljegyzések hiányosságai miatt az 1848. előtti időkből egy tizes főerdőbíróiról sem készíthet a kutató teljes és időadatokkal is ellátott névsort. Másrészt a konstitúciók is fukarkodnak a főerdőbíró-választásokra vonatkozó szabályok tekintetében. így a kutató csak homályos, bátortalan sejtéssel gondolhat arra, hogy talán nem véletlenül követhették egymást bizonyos tízesek élén a nemesek, a katonarendűek és a jobbágyrendűek. Mintha egy láthatatlan szem felügyelt volna arra, hogy az „elegyes közösség" mindhárom rétege kapjon lehetőséget a főerdőbírói tisztség betöltésére. Ily módon talán érthető lenne az a fentebb már idézett eset, hogy miként követhette 1815-ben Körösmény tizes főerdőbírói tisztségében a földesúr nemes Tompos Györgyöt a jobbágy Túlit Antal. Nem feladata e tanulmány szerzőjének, hogy a tizesjegyzőkönyvekből kigyűjtse és név szerint, időrendben bemutassa két évszázad csíkszentgyörgyi és csíkbánkfalvi tizesbíróit. A fent jelzett okok miatt egyébként a sor valószínűleg soha nem lehetne teljes. Ugyanakkor tekintve, hogy a tizesbírókat vagyon, tekintély, rátermettség, közéleti érdeklődés alapján választották, a kutató és az olvasó egyaránt kíváncsi lehet arra, hogy a tízesek főerdőbírái, tizesbírái 1780 és 1949 között mely nemzetségek, mely famíliák köréből kerültek ki. Éppen ezért a tizesjegyzőkönyvek és tizesiratok alapján tanulmányom függelékében a teljesség igénye nélkül tízesenként felsorolom a fellelhető tizesbírók nevét. Zárójelben szerepeltetem azt az évet, amikor a dokumentumokban tizesbíróként, főerdőbíróként szerepelt a megnevezett személy. A névsorok föltehetőleg alkalmasak arra, hogy érzékeltessék: bizonyos korokban mely nemzetségek, családok tagjait tartották alkalmasnak a tízesek lakói a tizesvezetői feladatok ellátására. A tizesbírókat a XVIII-XIX. században valószínűleg közfelkiáltással választották azon a tizesgyűlésen, amelyen az előző tizesbíró végleg bejelentette lemondását. A tizesjegyzőkönyvek tanúsága szerint sok esetben a tizesbírót a többi tisztségviselőtől külön választották meg. Esetleg a jegyzőválasztással kapcsolták össze a tizes vezetőjének megválasztását. A XVIII-XIX. században azonban arra is bőven akadt példa, hogy tisztújító közgyűlésen teljes tizesvezetőséget választottak: főerdőbíróval, viceerdőbírákkal, jegyzővel. A tizesbíróválasztás tényét legtöbb esetben megörökítették a tizes protokollumkönyvében. Jegyzőhiány, jegyzőcsere alkal145