Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)

számolnia kell a kutatónak a katonaszékely primipilus és pixidárius többség árnyékában egy szűk nemesi, földesúri és egy ugyancsak szűk jobbágy réteggel. A tizes elvileg egybemosta ezeket a rétegeket. A tizes, mint szervezet számára csak tizestag, tizesjogosult, illetve nem tizestag, nem tizesjogosult létezett. A tilalmasban való részesség ténye és hiánya jelentette a tizesbeli társadalom első számú elválasztó, elhatároló tényezőjét. Emellett, legalábbis a tizesben, látszólag eltörpültek a székely feudális társadalom rangjai, titulusai. A tizes a hajdani szabad székelyek, illetve 1764 és 1848 között a katonarendű, lovas és gyalogkatona székelyek kezében volt. Az ő érdekeiket szolgálták a tizeskonstituciók. Ők jelentették a tilalmasok birtokosainak óriási többségét. Az ő akaratukat tükrözték a tizeshatározatok. Ők voltak a leggyakoribb szereplői a tizesjegyzőkönyveknek. Mindenki más, aki kapcsolatba került a tizessel, kevés teret kapott a tizesiratokban. Kétségtelen, hogy voltak a tizesnek földesúri szerepet betöltő kisnemes tagjai, de ezek rangját, társadalmi helyzetét a tizesjegyzőköny vekből nehezen lehet megállapítani. Talán egy kicsit jobban urazták őket, mint a közszékelyeket, akiknek általában a primipilus, pixidárius, a lovaskatona, gyalogkatona titulus és az atyánkfia járt ki. Legtöbbször más forrást kell keresni, ha bizonyos személyek esetleges földesúri szerepét meg akarjuk állapítani. Erre alkalmas forrásnak tűnik a XIX. század első fele vonatkozásában az ún. Cziráky-féle összeírás 1820-ból.

359 Az 1820. évi összeírás Szentgyörgyön és Bánkfalván egyaránt jelzett olyan földesurakat, akik kevés jobbággyal, zsellérrel rendelkeztek. Közülük néhány az erdélyi arisztokráciából vétetett, és bizonyára távol élt a Fiság lokjától. Gondolok itt a „Gróf Kemény Anna asszony", a „Gróf Mikes Jánosné Asszony", a „báró Györffy Mihály", a „méltóságos szentdomokosi Sándor Mihály", a „Báró Apor Lázár", a „méltóságos Ugrón Tamásné asszony" néven feljegyzett földesurakra. Az összeírásban azonban szerepeltek olyan „földesuracskák" is, akiknek családneve megegyezett a legjellemzőbb csíkszentgyörgyi és csíkbánkfalvi családnevekkel. Feltételezhető, hogy helyben, vagy a közeli környéken laktak. Mint helyi lakosok és helyi beltelekbirtokosok résztvettek a tízesek életében, de a szereplésükről szóló dokumentumok általában nem hangsúlyozták, hogy egy-két jobbágyot, zsellért magukénak mondható „uracskák" rejtőznek jó „alcsíkiasan" hangzó neveik mögött. Efféle kisnemest gyaníthatunk az 1820-as összeírás szentgyörgyi „földesurai" között, amikor a Csedő László, a Tompos György, a Bálint Ignác, a Bálint György, a Bors Heléna asszony, a Keresztes Imre, bánkfalvi vonatkozásban pedig, amikor a Kovács Mihály, a Kovács Ferenc, a Tompos György, a Czikó Antal, a Czikó Ignác, a Keresztes Imre, a Szabó László birtokos urak neveit olvassuk. A szentgyörgyi és bánkfalvi jobbágyok ritkán szerepeltek a tizesjegyzőkönyvekben. Amikor előfordultak, colonus-ként emlegették őket. Legtöbbször akkor kerültek szóba, ha rajtakapták őket tiltott erdőlésen. Ha saját beltelkük, házuk volt, tizestagok lehettek. Előfordult, hogy távol élő földesuruk tizesjogát birtokolták. A XIX. század második évtizedében Dobondi Mátyás jobbágy, aki a Martonos tizesi Patakfalvában lakott, és a homoródszentmártoni Ugrón Pál colonusának számított, a Körösmény tizesben fekvő „Ugrón jószág" után birtoMOL. Cotiser. Czir. Mikr. 25724, Csíkszentgyörgy, Csíkbánkfalva. 126