Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)
Kothencz Kelemen: Családi élet a XIX. század eleji Dusnokon
A hajápolás legáltalánosabb módját a XIX-XX. század fordulójáig a zsírozás jelentette. A férfiak és a nők sertés-, kacsa-, libazsír, szalonna, háj hajra kenésével védekeztek a férgek ellen, de az olajozás megakadályozta a haj kócosodását is.21 A dusnoki források szerint a szűkmarkú gazda „mindent zárva tart, éppen semmivel nem szabadok cselédjei, csizmáját, hajakat ken[n\i híre nélküT'. Ha a XVIII. század végi XIX. század eleji országos összeírások számadatait átlagoljuk, akkor - még pontatlanságuk ellenére is - megállapítható, hogy minden dusnoki családnál legalább egy szarvasmarha tartását feltételezhetjük.22 Dusnoktól észak-keletre, a miskei és a hajósi határ szélén, a lugosi határrészen álltak a dusnokiak szállásai két csoportban.23 Többnyire minden szálláshoz nyomtatóhely, azaz szérű is tartozott. Idősebb Varga Kis György a „Lugas nevű pusztán marháit szénázta 7. hétig, nékie fehér kenyeret vitt felesége, a cselédje kukoriczásat evett, abbulis csak szűkén, lisztbül semmit, majd éhen halók voltak, ha én nem adtam volna nekiek egy véka babot, krumpiért mindenkor amikor szükséges volt nemtudom hogy táplálták volna magokat, némellykor haza jött meg tekinteni házát, ’s a lisztes kassát, ördögöket bújtatott a bélükbe hogy sokat esznek.” A forrásban szereplő „kukoricás kenyér” olyan lepény kény eret jelentett, amit kukoricaliszt, víz és só összegyúrásával, kinyújtva sütöttek.24 Ha a zsugori gazda észrevette, hogy a veje túl sok, vagy jó minőségű takarmányt tett az állatok elé, akkor rögtön intézkedett. „Télen a vöm lovak eleibe szénát tett, elvette elölök vagy szalmát vagy polyvát tett eleibük, úgy hasonlóan ökrök elől, ha abrakott adott, tarisznyákott el dugta ’s elől nem adta, ha valahová ökrökön menni akart vagy lovakon azon volt hogy sehová ne mehessen a vöm [...]” — olvashatjuk Csejtei tanító levelében. A parasztgazdaságokban nevelt szárnyasok és a tojások értékesítése országszerte az asszonyok feladatkörébe tartozott. Az aprójószágtartásból származó jövedelem a gazdasszonyok zsebpénze volt. A vizsgált dusnoki családban „főzni, kenyeret sütni, liszthez nyúlni éppen nem szabad volt a cselédjének híre nélkül”. A tojást a gazda „ maga szedte a fészkekbül másnak nem szabad volt, mikor meg éhezett tojást magának főzött ’s övött Az úriszéki iratok az életmódkutatás kitűnő forrásai. A kalocsai érseki levéltárban fennmaradt dokumentumok gazdag agráméprajzi adatot rejtenek a tudomány számára. A forrástípus az anyakönyvi adatokkal kiegészítve árnyaltabbá teheti a Duna Tisza közi táj népéről meglévő társadalomnéprajzi ismereteinket. A jobbágyok köznépi levelei, a tanúvallomások, az úriszéki jegyzőkönyvek a hétköznapi élet apró mozzanataiba engednek betekintést. A források segítségével rekonstruálható a korabeli népélet számos területe: a családi kapcsolatok különböző formái, útvesztői, mentalitás- és viselkedéstörténeti információk, a mindennapi életmód. A forráscsoport további elemzésével a Baja környéki táj XVIII-XIX. századi népéletének alaposabb megismerését reméljük. 21 FLÓRIÁN Mária - DIÓSZEGI Vilmos 1979. 394. 22 A dusnoki lakosság XVIII-XIX. századi állattartásáról bővebben: BÁRTH János 2010. 191-196. 23 A dusnokiak lugosi szállásairól lásd: BÁRTH János 2010. 180-184. 24 KISBÁN Eszter 1997. 454 456. 52
